Olvasmány

1998 őszéig a Debreceni Városi Televízió szerkesztője voltam. Jól éreztem magam, aztán beütött a krach. Jöttek az önkormányzati választások, győzött a Fidesz Debrecenben is. A tévé élére kinevezték a velem együtt dolgozó kollégámat, aki a mai napig az intézmény vezetője. Behívatott az irodájába, és közölte, negyven percem van arra, hogy eltűnjek. Kifizették az elmaradt járandóságomat, és nagyívben kirúgtak. Azóta sem tettem be a lábam az épületbe, de jóban vagyok néhány régi haverral. Olykor-olykor  összefutunk, iszunk egy sört, oszt jónapot!

Vonzott a színpad mindig. Írhatnám, hogy már zsenge gyermekkoromban arról álmodtam, hogy Othellót játszom majd, de ez nem igaz. Több dolog is ellentmond annak, hogy miért is nem lehettem Shakespeare hős. Egyrészt: fehér bőrű vagyok. Na nem olyan albínó-szerű, viszont annyira halvány, hogy alkalmatlan a mór történetének bemutatására. Másrészt az alkatom sem othellói, nem is beszélve a hanghordozásomról. Hol vagyok, bocsánat voltam én a magyar Othellót hatalmas sikerrel alakító Bessenyei Ferenctől. Vagy tizenöt éve a Csokonai Színházban láttam azt az előadást, ahol  vendégművészként Gesztesi Károly játszotta a címszerepet. Szóval, akkor érthető, miért nem vágytam egy ágyba Desdemonával. Aki, mint kiderült, nem is imádkozott aznap éjjel.

1974-ben elindultam a televízió Riporter Kerestetik című vetélkedőjén. Kilencszáznyolcvanan ültünk az akkori Ganz-Mávag Művelődési Központ termeiben, és írtuk meg az első tesztet, amely hivatott volt arra, hogy kiszórják a nagyobb többséget. Maradtunk százhuszan, és két hét múlva megkezdődtek a selejtezők, nagyobb csoportokban.

Véletlenül. Pedig nagyon akartam évekig, de nem kellettem. Utálták az illetékesek, hogy haknizom, az éjszakában dolgozom, meg a nappalok is foglaltak voltak. Reggel nyolctól munkahelyem volt, aludtam három órát, majd irány a színpad, meg a lokál. Nem sírok, szerettem. Ez volt az életem, és mi tagadás,  jól is  kerestem. De vonzott az újságírás.

Éppen a Kölcsey Művelődési Központban bóklásztam, amikor összefutottam egykori technikumi társammal, aki éppen a Napló pártrovatának volt a vezetője.

Ott áll a vasút mellett. Elődjeit felváltva, évtizedek óta mutatja a távot (2236-ot, azaz 223,6 km-t), melyet a vonat Pesttől idáig megtesz. Szerelvények tízezreit látta: személyt, tehert, újabban IC-t, korszerű Taurus és Traxx villanymozdonyokat, de régebben például Kádár különvonatát, amint húzott Moszkva felé, mert Brezsnyev elvtárs magához rendelte a pártvezért. Elhaladtak mellette azok a marhavagonokból összeállított szerelvények, melyek az 1956-os forradalom leverését követően összegyűjtött forradalmárokat Munkácsra szállították. Látta a doni katasztrófából sebesülteket hazaszállító kórházvonatokat, Horthy Turán vonatát, az I. világháború román frontjára vezényelt csapatokat.