Véletlenül. Pedig nagyon akartam évekig, de nem kellettem. Utálták az illetékesek, hogy haknizom, az éjszakában dolgozom, meg a nappalok is foglaltak voltak. Reggel nyolctól munkahelyem volt, aludtam három órát, majd irány a színpad, meg a lokál. Nem sírok, szerettem. Ez volt az életem, és mi tagadás, jól is kerestem. De vonzott az újságírás.
Éppen a Kölcsey Művelődési Központban bóklásztam, amikor összefutottam egykori technikumi társammal, aki éppen a Napló pártrovatának volt a vezetője.
- Még mindig szeretnél újságíróskodni? - tette fel az elég hülyén hangzó kérdést.
- Mert?
- Mert nem kell, hogy gyere, csak add le nekünk a munkakönyvedet, két hónapig használnánk, valami pénzt is kapsz érte. Bértömeg növelő tényező lennél. Ez most fontos a kiadónak.
Másnap bementem a főszerkesztőhöz, aki közölte, hogy a Jóisten mentse meg a lapot tőlem. Mosolyogtam, mondtam, akkor nincs munkakönyv sem. Hosszú alkudozás után megállapodtunk, hogy naponta két órát bent tölthetek, nem nyúlhatok semmihez, írni pláne nem lehet, sőt elkezdték terjeszteni rólam, hogy dyslexiás vagyok.
Beültem a belpolitikai rovat egyik üres írógépéhez, egy hét után megjelent az első írásom, aztán a többi, és láss csodát, ott ragadtam. Pedig a kiadó vezetője, a hű pártkatona elvtársnő nem akarta. Bényei József főszerkesztőm kiállt mellettem - azóta is köszönet érte -, és becsempészett.
Másfél év után kitalálta, hogy menjek főiskolára, a tanítóképző népművelés szakát végezzem el. Kértem, inkább az újságíró suliba mennék, mert ehhez van kedvem, meg különben is, ennek diplomája után lehetek az országos szövetség tagja.
- Nem mégy sehová, a téká az első, meg különben is, ott tanít a feleségem, ha kicsit odafigyelsz a felvételin, minden rendben lesz.
- És a szövetségi tagságom?
Rám nézett, majd elviharzott. Két hét múlva felvettek a Magyar Újságírók Országos Szövetségébe - köszönöm mester -, azóta is tag vagyok.
Szóval a felvételi. Sütött a májusi nap ezerrel, ott ültem a magyar írásbelin a sihederek között. A felügyelő tanár ismert, csodálkozott is kicsit, de nem szólt. Már az első kérdésnél elakadtam: Mi az a szintagma? - érdeklődtek.
Na, nekem sem kellett több, nyolc óra öt perckor leadtam a papíromat, kikérezkedtem pisilni. Átmentem a szemközt üzemelő Hunyadi étterembe, kértem egy kávét, majd felhívtam a szerkesztőségben Filep Tibor kollégámat, aki egyébként magyar-történelem tanár volt, a lapnál pedig akkor a kulturális- és a sportrovat vezetője.
- Szia Tibi! Mi az a szintagma?
- Kora reggel ne kérdezz ilyeneket, különben is, rögtön kezdődik az értekezlet - és lecsapta a telefont.
Visszamentem, és az első kérdés válasza ez volt: nem tudom, de Filep sem tudja.
Majd cirka fél kilenckor aláírtam, és beadtam. Kimentem a fürdőbe.
Délután a cégnél a főnök érdeklődött:
- Megírtad? Hogy sikerült?
- Szerintem lesznek hiányosságok – válaszoltam óvatosan.
Zengett az ég három nap múlva, amikor a neje kezébe került a papírom. Csak azért nem rúgtak ki, mert Bényei Jóska szeretett. Legalábbis, úgy gondolom. Az viszont nagy dolog, hogy a magyar írásbeli dolgozatomat kiszegezték a fősuli bejáratára. Úgy lengette a szél egészen augusztusig, mint egykoron a wittenbergi vár falán lógó kálvinista memorandumot.
Maradtam a belpolitikai rovatnál. Én lettem a feltáró újságíró, a bentiek közül utáltak is sokan. Egyrészt ismert voltam, bár az éjszakázással és a haknikkal fel kellett hagynom, ez volt a feltétele, hogy maradhassak. Velem azonban mindig történt valami.
Egyszer valami bolgár delegáció jött a megyei pártbizottságra. Mentem az első titkár irodájába, leültettek a sarokba. Nem volt még bent senki. Utáltam egyedül, a hosszú asztaltól messze sóvárogni. Akkor pakolták ki a Barneváltól érkezett libamáj adagokat. Miután a pincérek kimentek, azonnal falatozni kezdtem. Töltöttem a borból is. Két nyelet között nyílt az ajtó, belépett Sikula elvtárs, meg vagy öt bolgár a tolmáccsal. Épp a zsírt tunkoltam a fehér kenyérrel, megállt a levegő. Nem jöttem zavarba, felemeltem a poharamat és azonnal üdvözöltem őket imígyen: Polák venger dva bratanki!
Nem folytattam. A tolmács közölte, hogy az elvtársak nem lengyelek, hanem bulgár kertészek, én pedig hagyjam el az épületet. A munkásőrök vezettek ki.
A másnapi tudósítást megírtam, az a mai napig kérdéses, hogyan maradhattam a lapnál.
Aztán jött a következő évi felvételi az Államigazgatási Főiskolán. Erről azonban majd legközelebb.
Weisz György
(Részlet a szerző hamarosan megjelenő harmadik könyvéből.)
Új hozzászólás