Várospolitika

Hol vannak már a régi szép idők, amikor Magyarország alkoholfogyasztásban világelső volt? Évente – a csecsemőket is beleszámítva – megittunk tizenegy liter tiszta szesznek megfelelő alkoholmennyiséget. A rendszerváltás után lecsúsztunk a dobogó legfelső fokáról, majd a másodikról, harmadikról is. Kétezer körül már csak az ötödik helyen szerénykedtünk. Akkor a hazafias érzelmű, jó torkú magyarok egy csoportja drámai felhívást intézett a magyar néphez: oly kevésben vagyunk a világ legjobbjai között. Ne hagyjuk veszni eredményeinket! Igyunk a felemelkedésért, igyunk a vezetés visszaszerzéséért.

Szerda van. A szemétszállítás napja. A közös képviselő már reggel kirakja a konténereket, kukákat, pedig a kukásautó csak estefelé érkezik. Muszáj ketrecben tárolni, mert egyrészt ellopnák, mert országunkban mindennek lába kél, másrészt a guberálásból élők szétszórnák a szemetet – szerdánként így is ezt teszik.

Munkakereső kalandba bonyolódva egyszer csak az utca zajába nem illő kellemes hangokat hallottam: „A Kúriának igaza van! De mi ezt nem hisszük.” Hisz ez a hang egy hangtölcsérből jött, transzparenseket, zászlókat cipelő csendes-szerény emberek előtt járó magas, szép kabátú, aktatáskás fiatalember bátor szájából. Nem mondta sokszor, három-négy mondatot mondott, s az utca zaja monoton lett, s benne ez a vékonyka hang egyre erősebb.

A nő negyven év körüli. Haja zsíros, csomókban lóg alá. Szeme karikás, kialvatlanságtól piros. Arcán elkent piszokfoltok. Ruházata ellentéte fizimiskájának, viseltes, ám pedánsan tiszta.

Nem kell kérnünk, hogy az egyik legszebb imánkat kifordítva azt rimánkodjuk: mindennapi szemetünket add meg nékünk ma. Mert a városi gondoskodás megadja, legalábbis a Lórántffy Cegléd utca sarkán lévő, kis ligetnek indult szemétlerakóhelyen.