Aki meghalt, annak hírét költik. De ő nem halt meg, hiszen egyik utolsó groteszk blődlijében (Ede megevé ebédem, 2006) még fel is támasztotta önmagát, de már korábban is játszadozott a saját halállal, hófehér ruhában egy kerti medencében lebegve (Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, 1998). Mondták prófétának, de inkább münchauseni fájdalmas – nevető bohóc volt, aki mindig tudott újra kezdeni és egyre keserűbbeket mondani a történelmi és emberi semmiről. Szinte mindig „eszmedrámákat” forgatott a hatalom technikanizált-apokaliptikus (Szegénylegények, Fényes szelek, Technika és rítus, Szörnyek évadja) vagy groteszk-abszurd rítusairól (Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten; Kelj fel komám, ne aludjál; Oda az igazság!)
