Az utóbbi években megfigyelhető, hogy a sportolás mellett a mindennapi közlekedéshez is egyre többen ragadnak kerékpárt. Ennek az okai természetesen egyénenként változnak.
Elkezdődött az egyetem, beindult a suli, reggelente visszatért a tanév idején szokásos káosz. A tömegközlekedés azonban városunkban nem csupán a tanév miatt tud kellemetlen meglepetésekkel felbosszantani, valami ugyanis általában nincs rendben a közlekedési rendszerrel.
A belvárosi Verestemplom mögötti kis utcák napok óta le vannak zárva. Az okát már-már tudni vélik az arra lakók, de látszata nem sok van az elkezdett építési, útszerkezet-átalakítási munkálatoknak. Az egész jelenségnek amolyan jellegzetes, szürreálisan magyar hangulata van.
A városban közlekedve magamon tapasztalom, hogy engem sem hagy közömbösen a forgalomban való haladás, én sem vagyok kivétel, már ami a közlekedési helyzetekre való hol kisebb, hol nagyobb fokú érzelmi megnyilvánulást illeti.
Egy ideje a Debrecenben tömegközlekedők az utas tájékoztatásban megállóról megállóra hallanak egy rövid angol mondatot, ami nyilvánvalóan az aktuális megálló nevének azonosítását célozza a magyarul nem, vagy alig tudó közönség számára.
Az írás elolvasása után (ha egyáltalán eljut hozzájuk) borítékolható az illetékesek válasza: tudunk a problémáról, a leírt körülmények nem veszélyeztetnek emberi életeket, csak szépséghiba, az anyag elfáradása, melyet a szélsőséges időjárás okoz. Szakembereink rendszeresen ellenőrzik, ha szükséges megteszik az intézkedéseket. Tervezzük felújítását, amint együtt a pénz, hozzá is fogunk.
A nőci huszonöt és harminc közé saccolható, amúgy jókiállású, szemrevaló teremtés, csakhogy az összbenyomást jelentősen roncsolta ötperces közlekedési önmegvalósítása.
A látszattal ellentétben a rébuszok összefüggnek, a történetek kibontásakor értelmet nyernek. Ami összetartozóvá gyúrja, az a vásárlás, bár a helyszínek különbözőek.
Álltam a gyalogátkelőhely előtt, vártam a közlekedési lámpa zöldre váltását. Debrecenben szakálla nő az embernek, mire felvillan a megfelelő szín, úgyhogy ráérősen bámészkodtam.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.