A Kossuth-díjas Berecz András mesemondó fellépései során gyakran improvizál: „Nem a kész fazekat viszem a vásárba, hanem az embereket hívom a kemencéhez. Nézzétek, a sarat így formázom meg a korongon, így égetem ki. A színpad nekem műhely is, azt szeretném, lássák meg, hogy készül a mese. Engem is izgasson, hogy lesz vége. A mesemondásnak is fontos törvénye, lehetősége a szabadság, vidd fel magaddal őt is a színpadra. Ketten erősek vagytok.”
Berecz András 1957-ben Budapesten született. Az első dalokat édesanyjától tanulta, aki a híres kunhegyesi táncos, tréfafa és nótafa, Tanka Gábor lányaként sok ilyet ismert. Élete különféle vargabetűi után, melyek során rakodó segédmunkás, erdőművelő, útkarbantartó is volt, hétköznapi emberek örömét keresgélő énekes, mesemondó lett. Erdélyben, Moldvában, Felvidéken, Somogyban, Nagykunságban, Nyírségben dalokat, meséket, tréfákat gyűjt. Kedves dalai és meséi, a honát kereső és a nagyon szerelmes ember hallomásai, látomásai. Meséi elsősorban a felnőttekhez szólnak. Sok lemezt, kazettát, CD-t, rádió- és televízió felvételt készített itthon és szerte a világban. Tanított magyar népzenét Kalotaszentkirályon, Jobbágytelkén, Sopronban, a torontói York egyetemen, kanadai és amerikai táborokban. Mesét mondott tolmács segítségével kanadai, észt, francia, holland közönségnek is. Időnként műfordítással is foglalkozik.
- A pláza mozi termei manapság az ürességtől konganak. Ezzel ellentétben az ön előadó estjei rendszerint teltházzal mennek. Mi lehet ennek a magyarázata?
- Nem az előadót kell kérdeznie, aki be van zárva a maga kis fényes aranyketrecébe, hanem a közönséget. Azért elmondom, ahogy én gondolom. Az emberek szeretik saját magukat, ezért a mesét is, mert a mese olyan jól van rendezve, olyan jól rakták össze a régi öregek, hogy abba maga az ember van benne. A mesék az emberi ábrázolás csodái. Nem létezik olyan indulat, vágy, pontos lelki megfigyelés, ami valamelyik mesében nem lenne ott. Ez az egyszerű tény hókon csapja az embereket. Az egyén megszólítva érzi magát, és azonnal bejön a kapun. Hátra senki nem fordul, mert olyan jó benne lenni. Mindent hagyj otthon, vetkőzz le, ismerj magadra, és engedd, hogy a mese elragadjon! Szóval csak a mesére tudom kenni a dolgot, mert úgy érzem a mese erősebb, mint a mesemondó. A mese csodálatos dolog. Segítségével olyan helyekre jutottam el, amiről álmodni se mertem volna. Sokszor úgy érzem, mintha egy nagy kulcskarika volna a kezemben, és ahogy lépek egyet, az azonnal csörömpölni kezd. Ezzel a sok kulccsal az emberek lelkét, ha nem akarom, akkor is kinyitom. Mikor vége van a műsoros estéknek, rám borulnak az emberek, balról-jobbról hozzák a pálinkát. Amikor szállásra akarok menni, lepihenni, senki nem hallja meg ezt a szót. Mutatom - itt van az ágyam, ezen kellene aludnom. Ott még öten cigarettáznak, és a hajnali vonathoz én botorkálok ki egyedül. A mese megnyitja a nézőt. Megosztják a bánatukat, örömüket, és én ezt harminc éve hallgatom Amerikától, Üzbegisztánig. Hallgatom, kinek mi a baja, és mi az öröme. Rám ontják az érdekes és a végtelenül érdektelen történeteiket. Ilyenkor azt kívánom magamnak, hogy csak bírjam frissességgel, mert ebbe megcsömörleni nem szabad. Mert ha a lélek kinyílik, akkor bizony az embernek meg kell csipkednie magát, mert az bizony ünnep.
- Külföldi fellépésein egy fordító segíti a munkáját. Le lehet tökéletesen fordítani idegen nyelvre ezeket a magyar meséket?
- Szerintem igen. Amennyiben jó a tolmács, olyan, aki mindkét nyelvet jól bírja, az csodákra képes. A veszedelmes nem is a rossz fordítás maga, hanem az ebbe való kételkedés. A világon nincs még egy ilyen nép, mint a magyar, aki ennyire mindenben kételkedik. Nem csak a fordítás jóságában, hanem abban is, hogy az ő műveltsége transzponálható. Ezen sem a román, sem a szlovák, mondhatni semmilyen nép nem gondolkodik. Még mielőtt az akadályokat észlelné, bátran megindul. Valahogy lefordítja saját dolgait, hírt adva a világnak: - Friss vagyok, a világnak tartogatok eredeti gondolatokat! - és ettől a mondandótól űzve, kergetve még a tévedéseket sem bánja. A magyar ember letottyanik az út szélén, mondván, az én mondanivalóm annyira különleges, hogy azt nem lehet átadni.
Mindent át lehet adni. De az hogy mekkora elképesztő árnyalatai, és mélységei vannak, az már más kérdés. Erre meg azt mondom, a nagyon nagy ember lábnyoma a hóban is hatalmas. Köréje odagyűlnek az emberek, és meg fogják csodálni: - Né, milyen óriás ember!
Egyébként, ha idegen emberek között vagyok, nem a nyelvi attrakciókkal álok elő, hanem azokkal a mesékkel, amiknek a sodrása és a története önmagában is elképesztő.
- Emlékképei közt mi volt a legelső mese, amit hallott? Illetve most melyik a legkedvesebb meséje?
- Az én gyermekkorom meséi héroszokról szóltak. Kunhegyes valószínűtlenül erős, és különleges tulajdonságokkal rendelkező, egyébként élő figurái voltak a főszereplői. Olyan figurák, amelyekről édesanyám mesélt állandóan, mivel tévénk nem volt. Kunhegyesi árvákkal, kocsmatöltelékekkel, vak koldusokkal volt tele akkor az életem.
- Nem volt az akkor egy gyereknek nyomasztó élmény?
- Nem, nem! Ezek, nagyon jó kis vidám történetek voltak. Nagyon sokat kacagtam rajtuk.
Manapság mindig az utolsó mese a kedvencem. Ez rárakódik a többire. Ilyenkor egy kicsit hűtlen vagyok a régi mesékhez. Mostanság egy ars poétikus mese a szívem közepe, amiből az derül ki, hogy akinek semmije nem volt, az nem tud igazán mesélni, akinek mindene megvan, az megint csak nem tud. Akinek volt mindene, de elvesztette, annál vannak az igazi és találó szavak.
- A gyűjtések során fellelt mesékre mennyit „rak rá”? Mennyivel másabb, bővebb, amit mi nézők hallunk?
- Nincs rá mércém, de azt hiszem, jócskán rárakok, meg el is veszek belőle. Úgy ismerkedek egy mesével, hogy nem is a szövegre koncentrálok, hanem, ami mögötte rejlik, azt kutatom fel. Néha az eredeti történet elmegy egy nagydolog mellett. Ezt én ilyenkor megkaparom, hogy lássam, azokba a sietős szavakba még mi rejlik. Mi az, amin át szalad a történet. Addig áskálom, amíg ki nem jön a lényeg. Máshelyen meg a történet locsog-fecseg. Ilyenkor megkergetem, így aztán azt is magamhoz igazítom.
- Úgy tudom, nagyon vigyáz arra, hogy meséi az évek múlásával is az ön által megformált „eredetiségében” megmaradjanak.
- Ez így van. Engem annyira meghökkentett, kedves barátom, Komáromban élő költő és rendező Gágyor Péter gondolata. Szerinte, az az igazi rendező, aki saját darabjának minden egyes előadására beül. Ugyanis, a színész minden este ki van téve a kísértésnek, hogy a darabot a hálásabbik rész felé húzza. Ha, nem néz oda a rendező, a színész hűtlen lesz a darabhoz. A színészemberben is van egy szeretetigény. Amennyiben érzi, hogy felmosolyognak rá, tapsolnak, akkor abban az irányba kezd el növekedni. Pedig az író nem azért írta a darabot, hogy vakarják a fülét a színésznek. Én is szeretném az eredeti mese értékeit maradéktalanul megtartani.
- Folytat manapság gyűjtő munkát?
- Rengeteg fellépésem van. Emiatt önálló gyűjtőútra már nem tudok elmenni. Viszont, ha olyan helyre hívnak, ahol érdemes kutatni, össze tudom egyeztetni a programommal. Ilyenkor egy kis gyűjtő munka is betársul.
- Hazug Pista Bácsi megvan még?
- Él bizony, és tevékenykedik.
- Ki a kedvenc autentikus mesemondója?
- Nagyon szeretem a Hazug Pista bácsit. Gál Sanyi bácsi Salomvárról is nagy csoda volt, sajnos ő már meghalt. Vérbeli mesemondó volt.
- Ők látták az előadásait? Hallották valaha a „kész” mesét?
- Gál Sanyi bácsi igen. Vele közösen is felléptük, amit nagyon szerettem. Hazug Pista bácsi nem olyan szabású, hogy könnyen városba csalható. Ő nem tréfálkozik. A kutyái közt alszik, és nincs a világnak annyi pénze, amiért ott hagyná a kalyibáját.
- Azt hallottam valahol, hogy ön a hangstúdióban háttal áll a technikusnak, úgy mondja fel a meséi.
- A világ legkeservesebb dolga, és az életemet rövidíti a meséim hangzó anyagának felvétele. Kiváltképp azért sem szeretem, mert a felmondott meséken már változtatni nem lehet, az már úgy marad, ahogy van. Ezen azért túlteszem nagy nehezen magam. Ám, amikor harmadik próbálkozásra mondom a mesét a mikrofon előtt, látom ám, a hangmérnök megvakarja a fülét, vagy a fejét. Na, az a halálom!
Mert, ha az az illúzió nincs meg, hogy amit mondok, az jó, akkor minden erőm elhagy. Olyan magányos leszek! Hirtelen nem értem, hogy mi ez, amit csinálok. De, ha a pince fenekén a világtól elvonulva elmondom ugyanezt a mesét, akkor össze vagyok zárva a történettel. A mese kivirágzik előttem, és saját törvényei szerint életre kel, mozogni kezd.
Akkor mi vagyunk ketten a világban. A mese és a mesemondó.
Ajánlott link: (www.bereczandras.hu)
dalnoky
Új hozzászólás