Kultúra

Véletlenül. Pedig nagyon akartam évekig, de nem kellettem. Utálták az illetékesek, hogy haknizom, az éjszakában dolgozom, meg a nappalok is foglaltak voltak. Reggel nyolctól munkahelyem volt, aludtam három órát, majd irány a színpad, meg a lokál. Nem sírok, szerettem. Ez volt az életem, és mi tagadás,  jól is  kerestem. De vonzott az újságírás.

Éppen a Kölcsey Művelődési Központban bóklásztam, amikor összefutottam egykori technikumi társammal, aki éppen a Napló pártrovatának volt a vezetője.

Sajnos, arra halad a világ, hogy egyre kevesebb a szakmájához jól értő fényképész, akiből jó fotós, fotóriporter lehet. Egy amerikai laptól nemrég több tucat fotóriportert bocsátottak el, helyettük pedig „okostelefonokat” adtak az író újságíróknak, pótlandó a fotós szakembereket. A minőségi pótlás persze soha nem történik meg! Nagy Gábor fotóriporter, fotós tanár gondolatai voltak ezek azon a kiállításon, amely február 11-én nyílt a Méliusz könyvtárban.

A gyermeki játékosság  a nyugatosoknál gyakran ötvöződött a szomorúsággal, lásd Kosztolányitól A szegény kisgyermek panaszait. E körbe vonható Babits Mihálynak az Egy szomorú dal című verse is.

A költőnek ez volt a teljes neve: Babits Mihály László Ákos. Szekszárdon született 1883. november 26-án, s Budapesten (Krisztinavárosban) halt meg 1941. augusztus 4-én. Író, irodalomtörténész, műfordító is volt, a Nyugat főszerkesztője, az első Nyugat-nemzedék meghatározó tagja.

A lírájára amúgy is jellemző pesszimizmusát tovább fokozta, hogy gégerákban szenvedett. Szabó Dezső szemére vetette, hogy nem lehet igazi, hiteles az a szomorúság, amit egy ennyire zenei versben fejeznek ki.

Van egyfajta reneszánsza Babits-nak, legvérmesebb rajongói nagyobb költőnek tartják Adynál.