Több mint húsz évet töltöttem el a bulvár újságírásban.
1989-ben egy véletlen találkozás után kerültem az akkor induló Mai Naphoz. Megyei munkatárs lettem, főállásban, dupla pénzzel, mint amit a Debrecen Televízióban kaptam. A legközelebbi főnököm 220 kilométerre volt tőlem, nagyon élveztem. A forrongó belpolitikai helyzetet jól használták ki az új lap tulajdonosai.
Délutáni újság volt, pillanatok alatt érte el a százezres példányszámot.
A híres debreceni bundaüggyel kezdtem ténykedésemet, heteken át a bíróságon ücsörögtem, napi egyoldalas anyagokat adtam, hamar megismert az ország. Sütkéreztem a sikerben. Aztán következtek a szabad választások, jött az Antall kormány, akiknek nem tetszett a napilap stílusa meg ellenzékieskedése. Törték a fejüket a hozzá nem értő, zömében történészekből álló politikusok, és megvásároltatták a lapot az egyik pénzintézettel, amelyik véletlenül az MDF pénztárcáját tömte tele. Igen kitalálták: kirúgtak szinte mindenkit. Főszerkesztőt, újságírót, takarítót. Megbízták a pártkatona Gazsó L. Ferencet, aki nem győzött szabadkozni, de hát annyi pénzért én is kinyaltam volna a feletteseimét.
Ingáztam napról-napra és – bocsánat a szóviccért – lapról-lapra. Tulajdonképpen nem volt semmi bajom. Dolgoztam a Pesti Riportnál, a Mérlegnél, a Vasárnapi Híreknél. Utóbbinál egyszer kezet foghattam a média mogul Fenyő Jánossal, két hét múlva lelőtték. Nem gondoltam volna akkor, hogy ennyire fontos ember vagyok.
A kilencvenes évek elején megalakult a Blikk. Tőke Péter főszerkesztő irányítása alatt 16 hónapot dolgoztam, de meguntam, hogy egyetlen fillért sem adtak. Igaz, külsősként írtam, de ahhoz mégiscsak pofa kellett, hogy hiába panaszkodtam a többi vidékivel együtt, süket fülekre találtak észrevételeink. Dobbantottam.
Két évvel később, amikor Pallagi Feri lett a főnök, visszahívott. Imádtam vele dolgozni. Korrekt, szavatartó, igazi urat ismertem meg benne. Igaz hajtott bennünket, de a semmiből az ország első és legnagyobb példányszámú napilapját hozta létre. Mindenki ismert Debrecenben, tudták, hogy a Blikk munkatársa vagyok. És itt ütött be a balhé, aminek évekig ittam a levét.
A 2002-es önkormányzati választások előtt szólt a főnök, van egy fülese, miszerint a cívis város polgármestere intim kapcsolatba került a négyes főúton egy hajdúhadházi illetőségi hölggyel, aki az út mellett szakmai stoppos feladatokat látott el. A ledér életmódú hajadon állítólag – mondta a főnök – a halmozottan hátrányos helyzetű társadalmi réteg nem diplomás képviselője. Utasítottak, hogy azonnal induljak Hadházra a fotósommal együtt, a címlap az enyém. Mondtam, oké, jelentkezem. Janóval a fotóssal azonban megbeszéltük, hogy egy tapodtat sem mozdulunk a városból. Egyrészt gusztustalannak tartottam a dolgot, másfelől van férfi szolidaritás is a világon, harmadsorban nem hittem el az egészet. A mi Lajosunk nem olyan.
Másnap közöltem a lappal, nem találtunk semmi nyomot, a hírnek nincs alapja. Dühöngtek egy sort a szerkesztőségben, én meg azt hittem, az ügy ad acta került. Eltelt vagy két hét, amikor óriási címlappal megjelent az írás a szerelmi légyottról. Szerzői aláírás nélkül. És itt kezdődtek a botrányok. A megyei híreket mindenki az én nevemmel azonosította. Köpködtek a polgármester hívei, veregették a vállam az ellenségei, perrel, lelövéssel kiirtással fenyegettek hónapokon át. Hívtam a szerkesztőséget, üvöltve kértem, mondják meg a szerző nevét, de csak mosolyogtak.
Természetesen per lett a dologból. Elmentem a tárgyalásra, mert tudtam, hogy a bíró beidézi majd az újságírót. Így is történt. Ketten voltak. Virág Márton és Kovács Vince. Akkor nagyon utáltam őket. Azt mondták, parancsra cselekedtek. Virág ma eltűnt a süllyesztőben, Vince, amikor e sorokat írom, a Bors egyik szerkesztője. Három milliót bukott a lap, a „nyereményt” Kósa felajánlotta a Debreceni Gyermek Klinikának.
Nem tudta senki bizonyítani a leírtakat. Két rendőrt eltávolítottak a testületből, nincsenek jegyzőkönyvek, az akkor hadházi kapitányt előléptették, ma boldog belügyi nyugdíjas. Egyébként nem rossz ember, jóban vagyunk most is.
Hat éve nem írok bulvárt. És azt hiszem, nem is fogok. Akkor jó volt, mára nem az én világom. Akkor álltam fel végleg, amikor egy nyíregyházi vonatbaleset után felhívott a szerkesztő, hogy kellene még két levágott láb, egy kicsit több vér, és néggyel több sebesült, kettő könnyű, kettő súlyos. Letettem a telefont, visszaadtam a laptopot, és azóta be nem tettem a lábam közéjük. Nem hiányzik. Mint Lajosnak az útszéli…
Weisz György
(Részlet a szerző hamarosan megjelenő harmadik könyvéből.)
Új hozzászólás