Kultúra

Hajdúböszörmény beírta magát a magyar művészettörténetbe. S nemcsak Káplár Miklós és Maghy Zoltán révén. (E két ecsetmesternek talán eséllyel jósolható halhatatlanság; pontosabban és helyesebben talán az, hogy róluk talán száz év múlva is fogják tudni némelyek - főleg a művészet határvidékén mozgók -, hogy kik voltak.) Beleírta a város a nevét a művészethistóriába azzal is, hogy nemrég ünnepelte művésztelepe magalapításának ötvenedik esztendejét.

Ma egy nagy debreceni költő, Tóth Árpád köszöntő című versét küldjük meg olvasóinknak a hét verseként, azt remélve, hogy vasárnapjukba becsempészhetünk néhány kellemes percet.

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. 
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam 
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban 
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, 
csak forgolódtam dühösen az ágyon, 
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, 
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám. 
Izgatta szívem negyven cigarettám. 
Meg más egyéb is. A fekete. Minden. 
Hát fölkelek, nem bánom az egészet, 
sétálgatok szobámba le- föl, ingben, 
köröttem a családi fészek,

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

 

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van
nemcsak a katonásan

pattogtatott „vigyázz!”-ban,
„tűz!”-ben, a dobolásban,