Művelődés

Jónéhány évvel ezelőtt, amikor kisebb középsulisként egy rajzórán filmet néztünk a festészetről, néhány alkotás a képsorok között megragadott. Mint később kiderült, valamennyi, engem különösen megérintő kép egy és ugyanazon művész munkája. Akkor egész életemre megjegyeztem a nevét…

Napjaink rohanó médiauniverzumában egyre eltörpülnek, halványulnak azok az egyetemes kulturális értékek, amelyek a nem túl távoli múltban egész nemzedékeket határoztak meg. Ünnepelt csillagok, példaképek voltak a színészek, operaénekesek.

Ki ne ismerné a híres albumfotót, amely annak a lemeznek a borítója, amiből több mint 45 milliót adtak el? Vagy ki ne látta volna életében legalább egyszer leomlani a téglafalat? A nevük sajnos mégis kezd a feledés homályába veszni. Ők az 55 esztendeje alakult Pink Floyd.

A 2020-as esztendő szinte mindenben rendhagyó. Éppen 100 esztendeje annak, hogy hazánk történelmében Trianon miatt új időszámítás kezdődött. Augusztus 20-ára pedig azt terveztük, hogy Debrecenben a Virágkarneválon megmutatjuk a világnak, hogy az ország ismét megerősödött és folyamatosan fejlődik. Valami azonban most más, olyan furcsa…

Amikor életemben először láttam a Volt egyszer egy Vadnyugat című klasszikust, még szinte semmit sem tudtam Charles Bronsonról. Hogy is tudhattam volna, hiszen kíváncsi kisgyermekként tátottam a számat a cowboyok láttán. De legalább annyira lenyűgözött a láthatatlan főszereplő, aki dallamaival varázsolt el. Ő Ennio Morricone.