Napjaink rohanó médiauniverzumában egyre eltörpülnek, halványulnak azok az egyetemes kulturális értékek, amelyek a nem túl távoli múltban egész nemzedékeket határoztak meg. Ünnepelt csillagok, példaképek voltak a színészek, operaénekesek.
No, félreértés ne essék, politikáról nem szólok, igaz, a színi világot illetően környezetünk talán legnagyobb port kavart eseménye az SZFE-ügy. Gyakorlatilag egymással szemben állnak a magyar színházi világ nagyjai, gondolataim azonban nem ennek kapcsán fogalmazódtak meg. Sokkal inkább a Debreceni Egyetem társulata által, elsöprő sikerrel bemutatott Anconai szerelmesek láttán érlelődött bennem a vágy kis fogalmazásom életre keltésére. Örültem, hogy végre ismét hús-vér produkció részese lehettem. És csalódva vettem tudomásul, mennyire kevés ehhez foghatóan pazar műben lehet manapság részem. Körültekintve kortársaimon, sajnos egyértelmű, hogy a digitális generáció képviselője vagyok. Szinte mit sem számít egy-egy színpadi előadás értéke. Napjaink gyermekeinek nagyját pedig valószínűleg kissé sem érdekli a kérdés, hogy például a Csokonai Színház építészeti remekében mily nagy nevek fordultak meg, s koptatták a teátrum deszkáit. Meghatározóvá váltak a kereskedelmi csatornák reality-showműsorai, a tehetség, imázs és egyéniség helyét pedig átvették az árucikként felszolgált, gyakorlatilag önmagukat is meghazudtoló „celebek”. Mindeközben az egykor tapsvihartól zúgó, öltönybe és estélyi leplekbe öltözött, tisztelt publikumtól morajló széksorok sötét magányban állnak, a játéktér padlója pedig keservesen várja, hogy újból megelevenedjenek rajta a legszebb történetek.
A Szomszédok című, méltán sikeres teleregény két főhőse, Palócz László és Raksányi Gellért által képernyőre hívott karaktere gyakran emlékezik az egykori függöny mögötti életre. Nem jogtalanul. Valamikor a színház valóságos ünnep volt. Nem csupán a tisztelet, de egymás iránti szimpátia jeléül volt szükség a legelegánsabb darabokat felölteni. A művészekkel való találkozás pedig valóságos kiváltság lehetett azok számára, akik az utcán leszólíthatták Latinovits Zoltánt, Béres Ilonát vagy épp Zenthe Ferencet.
Az évek alatt elhalványult a tekintély és a tehetség megbecsülése. Így 2020-ban már nem divat aláírást kérni a híres szereplőktől, annál inkább „menő” egy szelfin pózolni az egyik, magát véleményvezérnek kikiáltó, hős villalakóval. Hogyha pedig időnként egy-egy előadás estéjén megszólal a kezdést jelző csengő, elegendő egyetlen pólóban elfoglalni a jegyen szereplő helyet, és semmiféle szabályozás nem határozza meg az elvárt viselkedést.
A színház valós formáját, a teátrumot körüllengő egykori légkört jelenkorunkban sajnos egyre kevésbé van szerencsénk saját testünkön keresztül megtapasztalni. A nézőtér illatát, s a színpad hatását, élményét igazán magunkévá tenni még oly csekély igény sem adódik már. A már említett oDEonban, illetve a felújítás alatt álló Csokonaiban talán utolsó debreceni mentsvárainkat találhatjuk meg, ha a színház varázsát keressük, hogy kulturális életünk teljessé váljon. Ezeket a pillanatokat érdemes igazán megbecsülni, s nem hagyni, hogy az örökérvényű szavak a múlt homályába vesszenek: színház az egész világ.
Barna Marci
Új hozzászólás