1988 óta nem a debreceni önkormányzat üzemeltette Diószegi úton az állatvásárt. A bérleti szerződés 2011 júniusában járt le. Az önkormányzat a bérletet nem újította meg, a területet bezárta, azt értékesíteni kívánta. Augusztusban változott a helyzet: az önkormányzatnál azt ígérték, ha lesz rá igény, a gazdák ismét árulhatják állataikat. Az állatvásár szeptember 21-én nyílt meg újból. Azóta minden szerdán 6 és 14 óra között cserélhetnek gazdát az állatok.
Az újbóli nyitás nem sikeredett fényesre. Kevés volt az eladó, vevő, az állat.
Az eltelt két és fél év alatt nem változott semmi. A mai szerdán sem káráltak a tyúkok, nem rikoltoztak a kakasok, malacvisítás-mentes maradt a reggel, birka sem bégetett az alkudozásba, mert nem voltak. Higgyük, hogy eladták. A tucatnyi ácsorgó azonban nem tudott zsíros üzletről.
Szerda reggel kilenc óra. Pezsgő állatvásári forgatag helyett lézengés, lődörgés, időt agyon ütő diskurzus, merő unalom, vásárló sehol. Állatokra való szerszámot három helyen is kínáltak, de ha nincs állat, minek a szerszám? Az egyik eladó reggel hattól kínálta portékáit. Vevője még nem akadt. Az állatlétszám három ló, öt borjú, nyolc nyúl. Valamint tucatnyi ember és pangás. Egy jövendőbeli tehén bőgött magának, a többi négy szénával foglalkozott. Az egyke hangoskodó Holstein-fríz fajta. Szép mintázatú állat. Odébb magyar telivér prüszkölt. Ideges. Rángatta a kötelet, amivel a kocsihoz kötötték. Lehet, a hiába való ácsorgás miatt ment fel a vérnyomása. A nyulak hozták a papírformát: makogásmentesen gyors szájcsapásokkal pusztították az eléjük lökött sárgarépakupacot.
Negyed tízkor csoda történt: a betonplaccon vevő jelent meg. Sokat nem kellett nézelődnie. A kínálat felmérésére elég volt egy szűk szempillantás. A Holstein boci annyira szép, hogy az egyszem érdeklődő sem tudott ellenállni. A harminchétezres árát lealkudta harmincra és már vonszolta is utánfutójához az új szerzeményt. A ló bosszúsan rúgta a betont. Gazdája háromszázhetvenezerre tartotta, de a kutyának sem kellett… Apropó kutya! Egy keverék kan éppen akkor söccentette le a kocsi kerekét, amikor a patás rúgkapált.
A ló gazdája, Pali bácsi készségesen elégítette ki érdeklődésem. A magyar félvér tízéves. A legszebb lókorban van. Két és fél éve az övé. Ránézésre sem egy igásállat. Nem is annak tartotta. Otthoni tenyészetében sikeresen közreműködött, így szépen szaporodott az állomány. Szűk lett az istálló a gyorsan gyarapodó lópopulációnak, így – fájó szívvel – meg kell válnia a paripájától.
Többen jöttek hozzánk. Panaszolták, hogy gyenge a vásár. Bezzeg tíz évvel ezelőtt! Még a Diószegi út túloldalán is alig fértek. Szerintük azért a pangás, mert egyre kevesebben foglalkoznak állattal. Sok a munka velük, ezt egyre kevesebben vállalják. A másik ok, hogy külföldi eredetű állatot nem engednek a piacra. Addig voltak jó vásárok, míg a románok hozták a malacot, borjút, meg sok-sok birkát. Volt úgy, hogy utánpótlásért kétszer is fordultak Érmihályfalvára, vagy Székelyhídra. Az állatorvosi szigorítás óta elmaradtak. Mostanában ukránok jönnek. Náluk sertéspestis van. Vérfrissítésre vásárolnak malacokat. Nekik ez nem üzlet, mert a választási malacot tizennyolcezerért veszik, otthon – magyar pénzben – ötért adják el, de a pestist így tudják kivédeni.
Ezután már csak széttárták kezüket: - Ez van. Bízunk Istenben, aztán csak lesz valahogy!
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás