A napokban általam jól ismert vidékeken barangoltam. A Pilis hegység és a Dunakanyar a kirándulók kedvenc célpontja. A fővároshoz közel eső helyeken kellemes programok szervezhetők. Nem elhanyagolható körülmény a környék szépsége és a történelmi emlékek sokasága.
Szentendrére csak a hangulat kedvéért autóztam. Az évek során volt alkalmam végiglátogatni a város kiállításait. A művészetek levegője lengi be az utcákat. Nem véletlenül alkotott itt Ferenczy Károly, Noémi és Béni, Barcsay Jenő vagy Kovács Margit. Az éppen eladás sorsára jutott Nosztalgia kávéházban rendszeresen fellépett a feledhetetlen színészpáros, Ruttkay Éva és Latinovits Zoltán. A Marcipán Múzeum kirakatában marcipánból készült, termetes méretű emberpárt fényképezhettem, de emlékeimben felmerül egy 1:25 arányú, cukormázból formázott gőzmozdonyalkotás is. A Szentháromság téren japán turisták bőszen fotografáltak, majd a házfalakhoz húzódva szétnyitották hordozható székeiket, rajztábláikat térdeikre helyezve, szénnel a látvány megörökítésébe fogtak.
A történelmi és művészeti városrészben zavaró a giccs. A boltok tele vannak ungarische bóvlival, amit a külföldi turistáknak igyekeznek elsózni. Majd minden árusnál megvásárolható a fehér ló miniatűr vagy a viharos tengeren hánykolódó vitorlás, hatalmas magyar zászlóval a farában.
Jó órás nézelődés után továbbálltam. Dobogókőre hajtottam (699 m). Útközben még mindig jól láthatóak a tavaly decemberi ónos eső okozta pusztítás nyomai. Mindenütt kidőlt fák, vagy kényszerűen kivágott, felaprított rakások. A hegyoldalakon üres foltok éktelenkedtek.
A kilátóból a panorámában gyönyörködtem. Fenséges látvány a hegyek hullámzása, a természet zöldje és a távolban kanyargó Duna kék csíkja. Visszafelé mindenkinek ajánlom a Báró Eötvös Lóránd menedékház megtekintését. Az ország egyik legrégebbi turistaháza. 1897-re készült el. 1906-ban kőépületet is emeltek a régi mellé. A menedékházban tekinthető meg hazánk egyetlen természetjáró kiállítása.
Esztergomon csak átautóztam. A Sisi királynő lányáról, Mária Valériáról elnevezett hídon hajtottam át Párkányba (szlovákul: Sturovo). Minden évben elkerülök arra. A Duna partról lencsevégre kaptam az esztergomi bazilikát. Csaptam egy kört a város sétálóutcáján. Mindig felkeresem a Hasisi (Tűzoltó) utcát. Nincs ott semmi különös, csak a neve tetszik.
Jó érzés mindenütt magyar szót hallani. A Felvidéken élők büszkék magyarságukra. A történelmi hányattatások és a szlovák nemzetiség-, és főleg magyarellenesség ellenére is ragaszkodnak hovatartozásukhoz. Felvidéki rokonom fogalmazta meg: „Szlovákiában, szlovák törvények szerint élünk. Ezt el kell fogadnunk, de ettől még magyarok vagyunk.”
Még beugortam egy élelmiszer boltba borovicskáért (borókapálinka), aztán visszatértem magyarhonba.
Dömösnél csak gondolatban álltam meg. A falu végétől felfelé húzódik a Rám-szakadék. Dobogókőnél illett volna szólnom róla, mert az a szakadékbeli élményem kiindulópontja volt. Jó néhány éve a kilátótól startolva, hirtelen kétszáz métert ereszkedtem. Remegtek is a combomban a feszítőizmok. A szakadék előtti platón meselátvány fogadott. A rét telis-tele légyölő galócával (piros alapon fehér pöttyös mérgező gomba). Folytattam volna utamat, de a délelőtti eső járhatatlanná tette a szakadékot, ugyanis az ösvény egy része a partfal oldalába vágva vezet. Akkor életveszélyesen csúszósnak bizonyult. „Bánatomban” visszakapaszkodtam Dobogókőre és letrappoltam Pilisszentkeresztre.
Dömös után Visegrád. Néztem a méltóságteljesen hömpölygő folyamot, az éppen Bécs felé hasító szárnyashajót. A várba nem mentem fel. Ott is számtalanszor előfordultam. Azért megjegyzem, hogy a vár ablakaiból lélegzetelállítóan gyönyörű kilátás nyílik a Dunakanyarra. Hiába, a királyok tudták, hova kell építkezni.
Fél nap, 580 kilométer. Szép volt.
KÉPGALÉRIA: ITT
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás