Bagó, rákrúd, staub, bláz, bagó, azaz cigaretta. Kies kis hazánkban még mindig sokan szívják. Azt mondhatnánk, szívük-joguk. Mindenki úgy rongálja egészségét, ahogy akarja.
Debrecenről sok mindent lehetne leírni, csak éppen azt nem, hogy a város vezetői számára az élhető környezet kialakítása nem elsődleges. Elég csak gondolni nemrégiben a Future of Debrecen nevű mozgalom megalakulására vagy éppen a Zöld Város programra, ami uniós forrásból tizenegy városrészben, többségében lakótelepeken lévő zöldterületek, parkok, játszóterek, sportpályák korszerűsítését, építését foglalja magában.
Miről ismerszik meg hazánk Őrvárosa, otthonunk, Debrecen? Csaknem fél évezredes történelméről, gasztronómiájáról, a Virágkarneválról, a Nagytemplomról, Nagyerdőről, az irodalomról és kulturális örökségéről. Egyet pedig ezidáig elfelejtettünk megemlíteni. Arról a tömeges sorstragédiáról, amit úgy hívunk, hajléktalanság, koldussors.
Rengeteg olyan kép terjed az interneten, amely a műanyag hulladékaink környezetre, élővilágra káros hatásaival szembesít bennünket. Számos olyan képet és véleményt látni, olvasni, amely szerint egy ember vajmi keveset tehet a földünkért, a klímaváltozás ellen.
Szívesen írtam volna keményebb jelzőt, de a "nyomdafesték" nem bírná, no meg ott van még a személyiségi jogok védelme. Bár nem tudom, miért védjük azokat, akik ártanak az embernek és/vagy a környezetnek? A nagy nyilvánosság lenne a leginkább visszatartó erő.
A kormányzati kommunikáció szerint Magyarországon megszűnőben a szegénység, hiszen a munkanélküliségi arány mindössze négy százalék, több mint 4,4 millió ember dolgozik, a tavalyi évhez képest a fizetések tíz százaléknál is nagyobb mértékben emelkedtek, a nyugdíjak megtartották reálértéküket (csak így zárójelben: az Orbán kormány minden alkalommal szájba rágja, hogy a szocialista kormány vette el a tizenharmadik havi nyugdíjat.
A várost járva mindig akad említésre érdemes látvány, esemény. Debrecen elég nagy település, hogy mindig történjék valami. Nem is kell napokig, sőt órákig várni, sok ember gyakran cselekszik.
Nemrég emlékeztünk meg a Trianoni békediktátum aláírásának 97. évfordulójáról. Köztudottan jelentős területi, gazdasági és természeti veszteségeket szenvedtünk.
Néhány évvel ezelőtt a fenti címmel környezetvédő kampány zajlott. Az ország már akkor elviselhetetlenül elszemetesedett. Jobb érzésűek, hazánk jövőjéért aggódóak tették fel a kérdést: nem bántja a szemét? A válasz rezignált, reménytelenséget tükröző: nem.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.