Miről ismerszik meg hazánk Őrvárosa, otthonunk, Debrecen? Csaknem fél évezredes történelméről, gasztronómiájáról, a Virágkarneválról, a Nagytemplomról, Nagyerdőről, az irodalomról és kulturális örökségéről. Egyet pedig ezidáig elfelejtettünk megemlíteni. Arról a tömeges sorstragédiáról, amit úgy hívunk, hajléktalanság, koldussors.
Reggel van. Látszólag átlagos csütörtök reggel, a Nagyállomáson mégis zajlik az élet. A kissé savanykás, errefelé szokásos szag belengi a környék levegőjét, mint a híd lábánál pöfékelő erőmű kéményeinek gőze. Egy mentő elsuhan szirénázva, én meg bágyadtan, álmosan révedek magam elé az álmosság utáni „magamhoztérés” lehetséges módjain elmélkedve. Elmegy egy kék busz, valamerre, amerre nem kell mennem. Aztán egy elektromos járgány is, a maga csendes szürkeségében vonul fel, szintén nem abba az irányba indul, amerre az én kötelességem vár. A harmadikról pedig leszállnak az utasok, az állomás előtti, a legendás maffiózó Al Capone nevét viselő, híres pizzériával szemben. Bácsika ül le mellém, botorkálásában megpihenve, szívélyesen üdvözöl és segítséget kér, hogy mondjam el neki, hányas busz áll be a megállóba, mert ő már nehezen látja a kicsi, sárga led-betűket. Újabb járművek sorakoznak fel, azonban számára egyik sem kedvező. A következő pillanatban pedig már nem is foglalkozunk a járatokkal, ugyanis harsány, szinte nem is emberi megnyilvánulások szakítják ketté figyelmünket. A Nagyállomás épületének oszlopcsarnokánál, az indulási oldal mellett három szakadt külsejű, ápolatlan, igen messzi tekintettel is fedél nélküli személy benyomását keltő, korában meghatározhatatlan nő veszekszik valamin. Alpári módon, mégis, a gyakorlott állomási füleket már meg sem lepi, talán még az „átlag” debreceni polgárt sem, inkább a hangerő és a stílus az, amire felkapja az ember a fejét. Azt hiszem, műanyag flakonokkal van tele az a szatyor, amelyet egyikük, a legmagasabb, legharsányabb éppen most vágott dühből a mellette álló társához. A találat örömére harmadikuk nagyot kortyol valamiféle flakonba töltött, sötétszínű borból, sörből, vagy ki tudja, mi a fene az a lötty. Közelednek felénk, egyre többen fordulnak a rögtönzött bemutató irányába, amint a hang erősödik.
A középső oszlopnál tanyázó koldusbrigád három férfi tagja lovagiasan talpon áll, míg a két nő társuk a padon ül. Semmit nem csinálnak. Pont, mint általában. Munka meg sem fordul a fejükben. Egyszerűbb belekötni három sorstársnőjükbe, és a már nem szomjas, szakállas – valószínűleg – vezéregyéniség továbblép, majd a bejáratnál kezdi zaklatni a korán reggel vonathoz, buszhoz sietőket. Nyilván nem kell ecsetelni, sikere alig. Hacsak azt nem nevezi eredménynek, hogy a ki tudja, honnan összegyűjtögetett apróiból beruházott Kőbányait euforikus élvezettel kortyolja, hogy már korán reggel se legyen gondja a gravitációra. Nekem pedig érkezik a buszom, amely a város egy egészen más szegletére repít, így ez az élményem, amelytől jócskán felébredtem, most véget ér.
Nahát, olyan gyorsan szakadt vége ennek az elgondolkodtatóan keserves sorsú állomási jelenetnek, mint az egész munkanapnak. A 8 órakor indult balhé és a 4-kor elérkezett hazaindulás között pedig 8 teljes óra telt el. A vasútállomás ezúttal nem esik útba. Sokkal inkább az a belvárosi sétálóövezet, ahol megannyi kegyetlen, hányatott sorsú alak él, jár-kel. Az élet pedig most sem hazudtolja meg magát. A sárga, kettes jelzésű villamosról leugorva a Csapó utcán indulok útnak. A napfényben ragyogó, vízcseppeket ontó szökőkút mellől pedig három alacsony, mosdatlan külsejű és szájú fiatal ugrik ki, és udvariaskodva próbálnak némi bevételhez jutni – igencsak kevés sikerrel. Hallom, mögöttem is leszólítottak egy párt, amelynek férfi tagja igencsak keresetlen szavakat intézve munkakeresésre biztatta a koldusokat. Néhány lépés, elhaladok a kultikus Turmix napernyői alatt söröző helybéliek barátságos, befogadó tekintete előtt. Itt mindenki társként, helyi cimboraként viselkedik a másikkal. Nem úgy néhányszáz méterrel előrébb, városunk legnagyobb bevásárlóközpontja, a Fórum árnyékának sötétjében élők körében. Arrafelé találkozhatunk nap mint nap az alsó végtagjait elvesztett, kerekesszékes férfival. Épp két egyenruhás ellenőrzi nagy figyelemmel, mivel próbálja megzavarni a járókelők siettét.
- Agresszív – szól mögülem egy hang, mire rögtön megfordulok, tekintetemmel elhagyva az üzletközpont bejáratának árkádja alatti eseményeket –, agresszív és tehetetlenek ellene.
Szóba elegyedtünk a fiatalemberrel, aki azért szólított meg, mert látszólag túlzottan feltűnően vizslattam az intézkedést. Az Ákos nevű, épp a Fórumba érkező srác szavaiból némileg világossá vált, hogy nem először találkozik a hajléktalan figurával, sőt, a többi környékbeli „hátterét” is ismeri valamelyest.
- Ez az amputált lábú fickó nem zárható börtönbe pusztán azért, amit minden nap csinál, mert nyomorék. Nem ültetik le. Ennyit tudnak vele kezdeni. Sajnos, bármit megtehet és ő ezzel tisztában is van.
Ahogy beszélgetünk, egy napszemüveges idősebb, sportkardigánt viselő hölgy, látva, milyen nagy figyelemmel kísérjük szavaink mellett a hajléktalan ellenőrzését, ő is csatlakozik:
- Ezt tudják. Ha kéreget a szerencsétlen, akkor büntetik, nem hagyják élni, pedig csak ez van neki. Ha meg balhézik, akkor bezzeg sehol sincsenek az egyenruhások.
Elköszönt, majd továbbállt. Mi pedig Ákossal kérdően néztünk össze: most akkor mi a gond? Ezen a gondolaton haladva, bármi történik, a közterületfelügyelő a hibás!? Pláne, ha az egész város közösségi területeinek ügyeit mindössze tucatnyian látják el!? Azok az egyenruhások, akik e fura ideológia megszületése közben tehetetlenségük miatt magára is hagyták az utcalakót. Kapva az alkalmon – talán – felesége áll most a tolókocsi mellett, s ordítva, vállalhatatlanul vonja kérdőre a szerencsétlent:
- Eldugtál egy ezrest! Add elő, mert megforgatom benned a kést. Nem érdekel, mennyit kapok érte.
Na, ilyenkor már a rendőrségre lenne szükség. Mert kezd elfajulni a helyzet, aminek a békés járókelők isszák meg a levét. A csattanó pedig most következik. A beszélgetés további részéből döbbenetes ismeretanyagra derül fény. Kicsit visszább, a Liszt Ferenc utcai kereszteződésnél, az egyik padon szokott tanyázni egy férfi, hasonlóan szabadtéri lakos. Most pedig mindenki jól figyeljen! Állítólag szárazleprás…igen, szárazleprás. A betegségtől elélettelenedett lábát pedig a padon ülve szokta tisztítani, majd utána számtalan arra járó, megpihenni vágyó, tiszta ruhát viselő, egészséges, békés polgár leül arra a helyre. Azt hiszem, itt kezdődnek a legnagyobb problémák. Mert lehet, hogy nekik a kérés nem szégyen, de nekünk még annyira sem szégyen nemet mondani az agresszív, balhés, mosdatlan, visszataszító képet festő hajléktalanoknak. Azoknak, akik ellen a szép szó nem használ, hiszen fizikailag bontják az utca békés rendjét. Tehetetlenek vagyunk – látszólag. Azonban egyre égetőbb már, hogy mégis lépjünk, tegyünk az ellen a lehetetlen helyzet ellen, hogy a jóhiszemű, dolgozó polgárok váljanak a békétlen, rosszindulatú utcalakók kiszolgáltatottjaivá. Ilyen formán semmi keresnivalójuk sem lehet ezeken az utcákon.
Barna Marci
Új hozzászólás