Idén korán fordult fagyosra az idő. Már a november eleji hűvös napok, valamint a szakemberek, előre jelezték: bizony zimankós tél elé nézünk. A jóslatok hamar valósággá dermedtek. Még két hét hátra van a hivatalos tél kezdetéig, ám a hőmérők már most súlyos mínuszokat mutatnak.
Egy vidéki önkormányzat néhány évvel ezelőtt rendeletet fogadott el, miszerint a településen élő minden hetven év feletti lakost december elején karácsonyi ajándékcsomaggal lepi meg. Ismerve az idősebb korosztály tagjai többségének szűkös anyagi lehetőségeit, az összeállítás tartós élelmiszereket tartalmaz: cukrot, lisztet, rizst, étolajat, konzerveket és egy tábla csokit.
A férfi két percig, mint a profi balett táncos, spiccen tipegve lejtette romantikus táncát. Nemzeti viseletbe öltözött táncosok levegőbe ugrásból térdre esett motívumokat mutattak be vagy térden forogva járták körbe a színpadot.
Az a jó, amikor nemcsak karácsonykor figyelünk a szegényekre, a kiszolgáltatottakra, hajléktalanokra. Egész évben igénylik a törődést. Csakhogy a szürke hétköznapokon hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk. Az alábbi valós történet, erősíti az emberben a hitet: nem veszett ki az empátia, a segítőkészség.
A hazai irodalom egyik legaktívabb alkotója, költő, drámaíró és műfordító. Magyarul elsőként publikálta Verlaine „Szaturnuszi költemények” című kötetét, továbbá kortárs német, cseh, francia és bolgár költők írásaival is foglalkozott.
- Szegény fokföldi ibolya! – sóhajtotta a vásárló az áruház kasszájánál, amikor a pénztárosnő közölte: a virágot nem adhatja el, mert a cserépre ragasztott címkén november 14. szerepel – És, ugye ma tizennyolcadika van. - indokolta meg döntését.
Debrecenben a Szent Anna utcai templom mészkő lépcsőjén egy öreg koldus ült. Két lába közt egy kockás zsebkendő volt kiterítve. Rajta négy-öt pénzérme pihent. A nadrágzsebemben találtam egy kis aprót. Nem volt sok, talán kétszáz forintnyi. A koldusnak adtam.
Költő, író és szerkesztő volt. A tanulmányait az érettségi megszerzéséig Nagyváradon, Kecskeméten, illetve Budapesten végezte, ezután újságíróként helyezkedett el.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.