Költő, író és szerkesztő volt. A tanulmányait az érettségi megszerzéséig Nagyváradon, Kecskeméten, illetve Budapesten végezte, ezután újságíróként helyezkedett el.
1962-ben az ELTE-n magyar-történelem szakos középiskolai tanárként végzett. Ekkortól 1974-ig a Corvina,- majd 1993-ig a Magvető Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott. A bemutatkozó verseskötete 1969-ben látott napvilágot. Többek között Guillaume Apollinaire, Jacques Audiberti és Jean-Paul Sartre műveit fordította.
Ritkán alkotó művészként is korosztálya egyik legkiemelkedőbb irodalmi alakjának számított. A költészete kifinomult, intellektuális, érzelmes, meditatív, bölcs, ám egyben megrendítő irányvonalat hordozott, katarzis-élményt idézett. A műveiben az extázis a nyugalommal és a töprengéssel vált azonossá, ahol a lelassulás a kiteljesedett út bezárását, annak feledhetetlenné tételét jelentette. A nyelvezetében a múlt stílusai a jelennel ötvöződtek. A tisztaság a versein, prózáin kívül az élethez való viszonyát ugyancsak jellemezte. A társasági összejövetelek, az érdekekkel teli kapcsolatok helyett a magányt, a hajnali horgászást, a tengerparti meditálást, a baráti, négyszemközti beszélgetéseket kedvelte. A témáiban fokozatosan megjelentek az egyre bonyolultabb hétköznapi helyzetek, a bárki által tapasztalható állapotok, tehát valós kérdéseket, alapvető tényeket feszegetett. Jól tudta, hogy a személyek, az ember és a világ, valamint a társadalmak közötti távolságok érzékelhetőek, de azáltal találta meg önmagát, hogy próbált átkapaszkodni ezeken a szakadékokon.
A pályafutása során a sajátos írói hangvétele miatt sok akadállyal kellett megküzdenie. Egyedi, hermetikus lírát alakított ki, amely senki máséhoz nem hasonlítható. Az életművében gyakran fellelhetőek az egyszerűség jegyei. Erre példák a kitalált szavak, illetve a nyelvi jelek használata, amik az 1960-as, 1970-es évek hazai neoavantgárd költői irányvonalához igazodtak (helyenként nélkülözték a logikát és a nyelvtan helyes használatát).
A hazai múlt századi történések abban az időben a közlés határait szűkre szabták, a véleménynyilvánítás talán a jogosultságát is elvesztette. Mindezt a filozófiai műveiben az elmúláshoz hasonlította, de ennek ellentétét szándékozta visszahozni az irodalom keretein belül.
Visszatérés az emlékek kertjébe
nagy volt az éjszaka
és elvitte szívét a szív
emlékéig – a csillagok kifelé
ragyognak a levegőbőlmost láthatná meg árnyalak-
pillanatát a halál,
ha létezhetné a nemlét
lét nélkül önmagát…
mert olyan ő aki el nem jut
odáig amiben van
és amiben nem lesz
hatalmas rög a homlokamely töredezik és morzsolódik
ám egyre csak akkora marad
mint a testben a test
mint a semmiben a semmiés ami előtte volt a mögötte
(Szolnok, 1933 – Budapest, 2016)
Nádai Nikolett
Új hozzászólás