Az a jó, amikor nemcsak karácsonykor figyelünk a szegényekre, a kiszolgáltatottakra, hajléktalanokra. Egész évben igénylik a törődést. Csakhogy a szürke hétköznapokon hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk. Az alábbi valós történet, erősíti az emberben a hitet: nem veszett ki az empátia, a segítőkészség.
A boltban a nénike a hentespulthoz tipegett. Többen várakoztak, ezért szabálytartó állampolgárként a sor végére állt (senkinek nem jutott eszébe, hogy előre engedje). Mikor ő következett, alig hallható, rebegő hangon kért:
- Öt deka párizsit…, a legolcsóbból – pontosította rendelését, szemét szégyenlősen lesütve.
Az eladó a szerény mennyiség kérésén nem meglepődve (hozzászokott a szegény környék szerény vásárlóerejéhez, a nénikét is ismerhette) szolgálta ki. A hártyavékonyságúra szeletelt (úgy többnek látszott) hentesárut az elektromos mérlegre lökte:
- Lehet hét deka? – fordult nyájas mosollyal az idős vásárlóhoz.
- Kedvesem, nincs nekem annyi pénzem. Kell az még másra.
A férfi bólintott és leemelt néhányat a lapos kupacból.
- Tetszik még kérni valamit? – kérdezte a párizsi csomagolása közben.
- Igen. Mérjen le nekem egy darab csirkemájat! – magyarázólag hozzátette: – Nekem már annyi se kell, mint egy galambnak. Csinálok belőle egy kis májpörköltet - fejéhez kapott - Jaj, majdnem elfelejtettem! Az öregember már csak ilyen feledékeny - mosolygott bocsánatkérően a mögötte várakozókra – Kérek egy csirke szárnyat is. Abból meg leves lesz.
A néni mögött harmincas éveinek elején járó, jobb módúnak tűnő férfi következett volna. Ekkora szegénység láttán, hallatán gyanúsan csillogó szemmel csóválta fejét. Hangosan szipogott.
- Bocsánat, megfáztam – mentegetőzött a többiek előtt.
Dehogy fázott! A megindulás csalt szemeibe könnyeket, de egyben tettre is sarkallta. Hirtelen kiállt a sorból (mögötte soros kövér asszonyság megkönnyebbülten szúrta utána: - Jobbat nem is tehetett volna), eltűnt az élelmiszereket tároló gondolák között.
Alig egy perc múlva már a pénztárnál állt. Kosarában tartós élelmiszerek sokasága. Miután kifizette a vásároltakért járót, megkérte a pénztárost: a megvetteket adja oda a néninek.
- Nem feltétlenül kell tudnia, hogy ki adta, meg nem is az a legfontosabb – tette még hozzá, azzal távozott.
A nénike elkerekedett szemekkel bámulta a teli kosarat.
- Ez mind az enyém? – kérdezte sírás fojtogatta remegő hangon.
Többet nem is szólt. Jó percig kővé meredten kapaszkodott a pénztárpultba. Arcán a könnyek patakokban csordultak alá. Végül két eladónő sietett segítségére. Az eleséget a néni bevásárlószatyrába rakták, ami pedig nem fért, nejlontasakokba. A cipekedésben egy tanulófiú segédkezett.
A boltban többen úgy érezték: egy angyal suhant el felettük.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás