Egy vidéki önkormányzat néhány évvel ezelőtt rendeletet fogadott el, miszerint a településen élő minden hetven év feletti lakost december elején karácsonyi ajándékcsomaggal lepi meg. Ismerve az idősebb korosztály tagjai többségének szűkös anyagi lehetőségeit, az összeállítás tartós élelmiszereket tartalmaz: cukrot, lisztet, rizst, étolajat, konzerveket és egy tábla csokit.
A kisváros vezetője idén gondolt egy merészet: az adományok finanszírozására plusz pénzt kerít. A közmunkásoknak utasításba adta, hogy szedjék össze a közterületeken elszórt, az önkormányzati tulajdonban lévő intézményekben, lakásokban fölöslegessé vált vashulladékot. Az akciótól több százezer forintot remélt. A reményt csalódás váltotta, mivelhogy mindössze negyvenkétezer forintot sikerült kasszírozni.
- Túl sok volt benne a műanyag. – indokolta a hulladék átvevő.
A városka első embere igazat adott neki, mert valóban, a számtalan leadott hűtőszekrényben bőven akadt nem fémes tartozék. A várt bevételt tovább csökkentette az ócskavas alacsony átvételi ára. Kilóját csak harminc forintért vették át, pedig a nyáron még a dupláját adták.
- Több, mint a semmi – morgott rosszkedvűen a polgármester, de azért megbízta kollégáit, készítsék el a jogosultak listáját. Megbízta az egyik áruházlánc helyi egységének vezetőjét, szerezze be a szükségeseket. A megrendeléssel mindenki jól járt: a nagy tételre való tekintettel az áruház kedvezményt adott, így a szükségeseket az önkormányzat olcsóbban szerezhette be.
A csomagok elkészítéséhez ugyancsak közmunkások munkaerejét vették igénybe. Tevékenységük fejében, mivelhogy a városvezetés a kalkuláltnál olcsóbban jutott az élelmiszerekhez, ők is kaptak egy-egy csomagot. Végül az ajándékokat, a közülük önként jelentkezettek vitték ki.
A polgármester elégedetten dőlt hátra székében.
- Ezt is megcsináltam – pipálta ki büszkén az idei év feladatrengetege utolsóinak egyikeként. Szinte már teljesen hatalmába kerítette a jó érzés, mert adni jó, meg kellenek a szavazatok a következő polgármesteri választásokra, amikor megcsörrent vezetékes telefonja.
- Irénke néni van a vonalban – közölte titkárnője és azonnal kapcsolta a város egyik nyugdíjasát.
A városvezető hálálkodásra számított, ezért hidegzuhanyként élte meg, a majdnem sírós kérdést:
- Én miért nem kaptam?
- Nem tetszett kapni? – tette fel a teljesen fölösleges kérdést.
- Mondom, hogy nem!
- Hogy történhetett? – morfondírozott tanácstalanul, de a telefonba már a megoldást körvonalazta. – Holnap tíz körül otthon tetszik lenni?
- Ugyan, hova mennék? – méltatlankodott az idős asszony. – Tudja, mennyire fájnak a lábaim. Ebben a hidegben hasogat is.
- Jó, akkor holnap visszük a csomagot.
A polgármester másnap tízkor kopogott Irénke néni ajtaján. Egyik kezében az ajándékcsomag, a másikban egy csokor sárga rózsa.
- Elnézést a feledékenységért – kért bocsánatot. – Slendrián munkám kiváltotta bosszúságát enyhítendő, fogadja kiengesztelő virágaimat… - majd hamiskás mosollyal emelte jobb kezébe eső tartalmat is -, no meg a csomagot. Ugye, nem haragszik, ha a többinél egy kicsivel több mindent tettem bele?
A néni szemében könny csillant. Átnyalábolta a polgármestert és két cuppanós puszit-nyomott az arcára.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás