Két veretlen meccsel zárta a Nemzetek Ligája idei kiírását a magyar labdarúgó válogatott, amely előbb Szerbiával játszott 1-1-es döntetlent, majd 2-0-ra verte Törökország legjobbjait, ezzel megnyerte csoportját és bejutott a legjobb európai válogatottakat tömörítő A-divízióba.
Akik úgy vélték, az Izland ellen sikerrel megvívott Eb-pótselejtező után hátradőlnek fiaink, nagyon messze jártak az igazságtól. Noha tény, a válogatott- és klubkötelezettségek terén egyaránt feszített őszi menetrend ismeretében lehetett volna kellemetlen teher is az a plusz két meccs, amelyet a Nemzetek Ligája befejezése rakott az együttesek vállára.
Hogy a magyar válogatott nem így élte meg a helyzetet, arról már Szerbia ellen meggyőződhettünk. A fájón üres Puskás stadion látványát már-már megszokó gárda több kulcsembere nélkül futott ki a gyepre november 15-én, de ez nem ment a minőségi csapatmunka rovására. Ráadásul ott volt a pályán a pótselejtező hőse, Szoboszlai Dominik, aki nagy kedvvel futballozott, többször is ígéretes lövőhelyzetbe került, de Aleksandar Jankovic alaposan felkészítette övéit a magyar tízesből, így a kapus, vagy egy becsúszó láb rendre elhárította a veszélyt. Egy védelmi megingást pedig jól használt ki a villámgyors Radonjic, így a mesteri Nikolic-Kalmár összjáték végén utóbbi befejezése csak az egyenlítéshez volt elég.
A pálya a második játékrészben már nem igazán borult fel, a csapatok érezhetően elégedettek voltak a komolyabb kockázatvállalás nélkül biztosan szerezhető egy ponttal, amely a csoport élén álló oroszok törökországi vereségével esélyt teremtett Nagy Ádáméknak arra, hogy megnyerjék a kvartettet.
Ehhez utolsó leküzdendő akadályként a törökök tornyosultak a kispadról ismét hiányzó Marco Rossi nélkül meccselő nemzeti csapat előtt, amelyben kezdőként és csereként is szóhoz jutott jónéhány olyan labdarúgó, aki nem, vagy csak kevés szerepet kapott a legutóbbi két mérkőzésen. Az áttörést hozó lendületet épp egy Izland és Szerbia ellen végig pihenő cserejátékos, Varga Kevin beállítása hozta meg: a nyár végén Debrecenből épp Törökországba szerződő szélső ügyes cselekkel és fejvesztett tempóban vetette magát küzdelembe, mindeközben a higgadtság sem hiányzott megoldásaiból: Nikolic jó ütemű előkészítéséből rúgott kapufája „ágyazott meg” a becsületesen robotoló, pálya összes létező szegletében felbukkanó Sigér Dávid vezető góljának.
Ennek okán élénkülni kezdett ellenfelünk nyomása, és az utolsó tizenöt percet látva minden túlzás nélkül állítható, hogy a történelem megismételte önmagát. Azzal a nem éppen elhanyagolható különbséggel, hogy a csodás magyar végvárak tornyai helyett ezúttal Dibusz Dénes kapuját vették ostrom alá a hódítani igyekvő török legények. Hogy ne tűzzék a keresztlécre zászlójukat, arról a hősiesen küzdő magyar védők gondoskodtak. Bár a csereként beálló Botka Endre elkövetett pár gyermeteg hibát a hosszabbítás perceiben, Fiola Attila egészen valószínűtlen mozdulatsorral fékezte meg a vendégek akcióját, akiknek utolsó lehetőségét Varga Kevin zúzta porrá: előbb vércsekent csapott le egy gazdátlanul pattogó labdára, majd a játékteret átszelve a kapuig vágtázott, ahol újfent a jobb sarok felé küldött lövésébe a hálóőr beleért, de a labda végül kikötött a hálóban. 2-0 a vége!
S mivel az oroszokat lemosták a szerbek a csoport másik találkozóján, Magyarország első helyen zárta az idei küzdelemsorozatot, amely egyet jelent azzal, hogy a jövőben a bivalyerős együtteseket versenyeztető A-divízióban szerepelhet. Idei eredményeivel pedig esélyt kaphat arra, hogy szükség esetén a világbajnoki selejtezősorozat után, további válogatókon szállhasson harcba a 2022-es világbajnokág részvételi jogáért.
Akinek pedig bármi kétsége lenne azzal kapcsolatban, hogy Marco Rossi együttese helytállhat-e a kontinens legjobbjaival szemben, idézze fel a pályaedző, Giovanni Costantino rendkívül inspiráló szavait: „Egy harcosokból álló csapat, akikben az ultrák szíve dobog. Mi nem félünk senkitől, mi magyarok vagyunk!”
Mi a magunk részéről annyit tennénk hozzá ehhez, hogy a magyar labdarúgás utóbbi három évtizedének legfénylőbb, legsikeresebb korszaka következhet. Ehhez kitűnő alapként szolgál a csapatként és egyénekben egyaránt erős és sikeréhes válogatott, amely a hőskorszak eredménysorával és tudásával aligha kelhet versenyre, de elegendő tartást és rátermettséget mutat ahhoz, hogy hosszú évekre a szívünkbe férkőzzön. Kívánni sem tudnánk jobb lehetőséget a kapcsolat elmélyítésére a (részben) budapesti Európa-bajnokságnál, ahol újra megmutathatjuk mindenkinek: a magyar foci megint szép lesz, méltó az elődök régi, nagy híréhez.
Tóth Sándor
Új hozzászólás