A többek között hazai rendezésű Európa-bajnokság Magyarország számára végetért. Dicsőségesen búcsúztunk, büszkék vagyunk, ünnepeltünk. Úgy gondoltuk, a történelemírás ősszel, a világbajnoki selejtezőkön folytatódik. A sokat szenvedett magyarság sorsa azonban ezúttal is tartogatott némi kellemetlen meglepetést.
Diszkrimináció, rasszizmus, kirekesztő, elítélő magatartás, molinók, rigmusok és hasonló hívószavak olvashatók az UEFA indoklásában, amelyet a magyarok büntetését kimondó ítélethez csatolt a szövetség. Aki nem követi közvetlenül és szándékosan a globális közéletet és politikát, az is minden bizonnyal értesül róla, hogy nem túl rózsás a helyzet a világszerte uralkodó ideológiai összeütközést illetően. A konzervatív és a liberális eszmék szélsőséges harcának vagyunk szemtanúi. A probléma csupán az, hogy korántsem sportszerű küzdelemről van szó. Amíg ugyanis az egyik oldal kedvére reprezentálhatja nyilvánosan a maga meggyőződését, addig a másik fél a véleményét a legszigorúbb feltételrendszernek megfelelően is csak komoly ellenőrzés alatt nyilváníthatja ki.
A térdelőket kifütyülni büntetendő, az állva maradókat söröspohárral megdobálni ugyanakkor szinte előírás. Magyarország hibája pedig éppen az volt, hogy nem kívánt részt venni abban, amivel egyáltalán nem ért egyet. Az elmúlt esztendőkben, akár a 2016-os Eb-n, vagy épp a történelem diadalmas éveiben már volt szerencsénk megmutatkozni és bizonyítani a magyar virtust. Kontinens-szerte ismerik a magyar szurkolókat. Akár az angolokat például, akik lelátói kultúrája talán a legnagyobb múltra tekint vissza. Manapság nem úgy tűnik, hogy többet érne bárki is a másiknál. A tettek azonban a legkevésbé sem egyenlő mértékben szülnek következményt. Nem szeretnék én szentet faragni egyetlen drukkerből sem. Dehogyis. Csak megértetni, megérteni, hogy a túloldal miért csinál egyenesen bűnözőt abból, aki nem ért egyet bizonyos, alapjaiban több sebből vérző propagandalépésekkel. Néhány rigmus, egy molinó 2021-ben súlyosabb cselekedetnek számít, mint a kapus szemébe világítani lézerfénnyel. Egyik csoportellenfelünk esetében, a németek ellen pedig a nemzeti himnusz alatt szivárványos zászlóval a pályára rohanni szintén nem számít olyan kirívónak, mint énekelni. Épp a pálforduló németek, az az ország, amelyhez csak a huszadik században kétszer volt már szerencsénk – nem túl eredményes csatában.
Az UEFA tehát ezekben az esetekben a pénzbírságot és a figyelmeztetést találta a legmegfelelőbb eljárásnak. Most pedig a feketeleves: Magyarország a 100 ezer eurós pénzbüntetésen kívül köteles három UEFA-versenysorozatban megrendezett találkozót zárt kapuk mögött megvívni. Mindezt többszöri visszaesőként kellett konstatálnunk. Ismerős a folyamat. Néhány évtizede körülbelül negyven év után szűnt meg ez a fajta gondolkodásmód hazánkban. Ezúttal is megvan a bűnbak, a koholt vádak készen vannak, csak nekünk felejtettek el szólni akkor, amikor még lehetett volna másképp. Egy idézet jut erről eszembe: „Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet!”.
Az Európát évszázadokon át élete és vére árán őrző magyarság számára tehát újra küldetésévé vált a kontinens utolsó őrbástyájaként állni. És bármiféle lehetetlen támadással szemben kell állva maradnia. Mi maradtunk. Mi vagyunk az az egy, mindenki ellen.
Barna Marci
Új hozzászólás