Már-már megszokottá vált az elmúlt hetek hozadékaként, hogy ha Loki-meccsről van szó, akkor kénytelenek vagyunk elkeseredett okfejtésekbe bocsátkozni, hogy vajon valóban edzőgond áll-e a kriminálisan rossz teljesítmény mögött, vagy jócskán bekavar a játékosállomány? Máté Csaba és legénysége ezúttal sem adott okot az örömre egy gólos vereségükkel…
A nyíregyházi presztízscsata mérhetetlenül kínos elvesztése, majd a fővárosi kék-fehérek ellen elszenvedett hazai vereség után a Vasutasnak újból idegenben kellett helytállnia. Az ellenfél sem volt a maga nemében „hétköznapi”. Egy ország Felcsútja volt a vendéglátó, a Puskás öcsi bácsi nevét komplett légióshadosztállyal egészen sajátosan „továbbörökítő” fejéri alakulat, amelytől örök „közelsége” miatt sosem meglepő, hogy a bajnoki cím közelében tanyázik, már-már bérelt hellyel a dobogón – kiesésről pedig még csak szó sem eshet! Most, hogy jól kibosszankodtuk magunkat, rá is térhetünk a lényegre, mert magából a felcsúti körítésből talán kissé még sok is volt ennyi.
Újra egy, a helyét szemmel láthatóan kereső, küzdeni próbáló, de a saját lábában megbotló Vasutast láttunk kifutni a pályára. Mindehhez olyan járulékos tényezők társultak, mint a bal szélen Ferenczi-fémjelezte erőltetett, ezúttal három belső védővel kifutó védelem, valamint a hatalmas, ám annál üresebb szavak egész sorozata. A flegma, nemtörődöm arcokról nem is beszélve. Noha a hazaiak is megérték a pénzüket Golla minősíthetetlen, szándékosan a vendégszektornál elkövetett gólöröm-ámokfutásával, ám a legárulkodóbb mégis az alkalmanként vitathatatlanul igencsak villogó Dzsudzsák Balázs lecserélése, majd annak közvetlen prológusa volt. A kapitány, a debreceniek tízese sértődöttségéből fakadó jelenetsor önmagáért beszélt, amikor viharos indulattól vezérelve, igencsak összetéveszthetetlen arckifejezések és gesztusok közepette hagyta el se szó, se beszéd a játékteret. Mindez pedig alighanem tökéletesen hű reprezentációja volt egyetlen személyben a csapat körül jelenleg egyre gyűlő, lassacskán kézzel fogható feszültségnek. És a legszörnyűbb érzés még mindig az, amikor meccsről-meccsre, egyre elkeseredettebben kell mindezt leírni, kimondani, végignézni. Végszóként megjegyezném, ismerjük a mondást: az ígéret szép szó. Hát mostanában valóban ennyi. Puszta szép szó és semmi több…
Barna Marci
Új hozzászólás