Derűsen sétálgató párok, a nagyerdei ködszínház környékén vidáman szaladgáló gyerekek, kutyusaikkal játszó gazdik,a vidámpark felől örömmel sikongató gyerkőcök élvezik a közös kiruccanást szüleikkel.
Fázom, hűvös van. Szaporázom lépteimet, aztán észreveszem, hogy egyre lassúbbodnak.
Egy szorgalmasan hajladozó asszonyra leszek figyelmes, makkot gyűjt. Már tavaly is láttam, de akkor csak sajnálkozva elmentem mellette. Most megállok a fehér, kopott vödör mellett és nézem, hol tart a gyűjtés. Jó félig megtelt már, de így, magában, úgy éreztem, soha nem lesz meg a mai várva várt eredmény.
- A lyukasok nem jók - adja az eligazítást, miután látja, hogy leguggolok és beszállok a keresésbe. Együtt válogatjuk az egészséges kis makkocskákat, némelyek kisebbek, mások nagyobbak, legyenek ámbár sárgás, zöldes, avagy barnák. Mind „jó lesz gyógyszernek”, mert hogy közben azt is megtudom, mi lesz a termés útja a leadástól a felhasználásig. Háromszáz forint kilója.
Kérdezgettem, ő készségesen válaszolt és magától mesélni kezdett. Hallgattam.
- A nagynénémnél lakom, nagyon sok betegsége van. Anyám-apám nincs. Így nála lakom. Ő vett magához. Amikor kisebb voltam, el akartak vinni, de ő nem engedte. Nyolc gyerekem van, de egy sem segít. Ők is dolgoznak. Én is beteg vagyok, asztmás is többek között, de dolgozom. Jelentkeztem gyárba, de nem vettek fel. A szomszédok, akik szállítják őket Debrecenbe és vissza, elmondták, volt olyan nem egy jelentkező, hogy 100 százalékos tesztet írtak, de „valahogy„ a szóbelin nem feleltek meg…) Így alkalmi munkákból élek, mint ez is.
Amikor utolértük két társát, „átadtam” nekik őt. Mind a hárman leültek a vödörre, és együtt folytattuk a beszélgetést, egészen a gyerekkoruktól felevenítve a legmeghatározóbb pillanatokat, mindaddig, amíg autóval értük nem jöttek. Elköszöntünk. Ezer diplomással nem tölthettem volna szebben ezt a hűvös, de napfényes vasárnapot.
A nő 49 évesnek vallotta magát, de legalább 59-nek nézett ki. Mind maga, mind a ruházata tiszta, rendezett, alacsony, sovány, korán öregedő.
Hajladoztunk együtt, gyűjtöttük az apró makkokat, hallgattam a nehéz életét, nyomorúságát, és már rég nem fáztam.
Koleszár Mária
Új hozzászólás