Csata Zsolt négy évvel ezelőtt állt először a Csokonai Nemzeti Színház színpadán. A Pál utcai fiúk című zenés előadással debütált, amely töretlen sikerrel és változatlan szereposztással az idei évadban is műsoron marad. Nem sokkal később, a 2021/22-es évadban társulati taggá vált, azóta többféle műfajban is kipróbálhatta magát. Szeret nevettetni, de a lírai szerepkör sem áll távol tőle; zenés és prózai darabokban egyaránt láthatja a közönség. Szerepei legalább olyan sokszínűek, mint ő maga. A kezdetekről, a különböző műfajok sajátos kihívásairól és jövőbeli céljairól is beszélgettünk. Fiatalságából adódik a tegező forma.
- Mikor fogalmazódott meg benned, hogy színész leszel?
- Már óvodásként is szerettem szerepelni, a középpontban lenni. Később, negyedikes koromban volt egy gálaest otthon Gyergyócsomafalván, ahol Karinthy Frigyes - Reggel hétkor című novelláját adtam elő. Talán ez volt az első meghatározó élményem a szavaló- és mesemondó versenyek után. Éreztem a nézőtér energiáját, csodálatos volt tapasztalni, hogyan hatok a közönségre, hogy meg tudom őket nevettetni. Akkor megfogalmazódott bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, utána tudat alatt mindig erre készültem. Persze mint a legtöbb gyereknek, nekem is volt egy olyan időszakom, amikor szinte minden nap mást válaszoltam arra, hogy mi szeretnék lenni. Aztán rájöttem, hogy ha színész leszek, akkor bármi lehetek, bármilyen figura bőrébe belebújhatok.
- Debrecenben A Pál utcai fiúk című zenés előadással ismert meg a közönség. Később, társulati tagként az Edmond volt az első címszereped. Mesélsz ezekről az élményekről?
- Amikor elhívtak A Pál utcai fiúk szereplőválogatására, már öt éve voltam társulati tag Temesváron, és szerettem volna kimozdulni egy kicsit. Korábban senkivel sem dolgoztam együtt a Pál utcai fiús kollégák közül, de ettől csak még izgalmasabb volt a munka. Elég hamar összerázódott a csapat, jól tudtunk együtt dolgozni. Szerintem jó csillag alatt született ez az előadás.
Hasonlóan pozitív élmény volt az Edmond is, amit szintén Keszég László rendezett. Amikor a debreceni társulat elkezdte próbálni a darabot, én még temesvári tag voltam. Kíváncsiságból megvettem és elolvastam a drámát. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne ezt Temesváron is bemutatni, hiszen zseniális a szöveg, igazi örömjáték a színészeknek és a színházról, „színházcsinálás” nehézségeiről szól, ami szinte bármilyen korban aktuális. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer én játszhatom a címszerepet, de úgy hozta az élet, hogy átvettem Rózsa Lászlótól. Lacival osztálytársak voltunk az egyetemen, nagyon jó barátok vagyunk, sok közös van a színészi eszköztárunkban. Elkerülhetetlen volt, hogy átvegyek tőle gesztusokat, hangsúlyokat, így a közös munkánk eredménye lett az Edmond figurája.
- Láthattunk zenés és prózai, lírai és komikus darabokban egyaránt. Hozzád melyik műfaj áll közelebb?
- Mindegyiket más miatt szeretem, és nem is akarom magamat bekategorizálni egyik műfajba sem. Mindben megvan a kihívás. Például A test történetei négyesében A Lina részben van egy fontosabb férfiszerep, akit én játszom. Nem mindennapi, kicsit elvont a szöveg, sok munkánk van az értelmezésében. Embert próbáló feladat, hogy estéről estére a megfelelő idegállapotba és hullámhosszra kerüljünk Mariannal (Hermányi Mariann – a Linát játszó színésznő). Főleg, hogyha havi egy-két alkalommal van műsoron az előadás.
A zenés darabokban másfajta kihívás van, például hogy bírja az ember fizikálisan is, hogy meg tudjon szólalni lihegés nélkül egy dal, egy koreográfia után. Egy dupla Pál utcai fiúk akár egy kemény hatórás edzésnek is megfelel.
Az operettben és a vígjátékban fontos, hogy jól csattanjon a poén; a musicalben, hogy tisztán kiénekeljem a hangokat. Bár a zenés darabok nagyobb megmérettetést jelentenek számomra, és sokkal többet kell gyakorolnom rá, mégis nagyon szeretem játszani azokat.
Ide kapcsolódik egy szerintem nagyon pontos idézet Pap Verától: „Az ember attól színész, hogy keresi azokat a lehetőségeket, amikor kijátszhatja magából a lelkét”.
Szeretem feszegetni a határaimat, tágítani az érzelmi amplitúdóimat, estéről estére újat felfedezni egy szerepben. Viszont szeretek nevettetni is, kijátszani a komikus helyzeteket.
- A CSIP (Csokonai Ifjúsági Program) kapcsán gyerekekkel is dolgozol, valamint van munkád a Vojtina Bábszínházban is. Milyen élmény ez neked?
- Sokszor nagyon nehéz elérni, hogy a gyerekeket érdekelje az adott történet. Például a Jeruzsálemet iskolákba visszük, tantermekben játszuk. Az előadás folyamán párszor megállítjuk a történetet és kinyitjuk a gyerekek felé, csoportos foglalkozásban feldolgozzuk, megbeszéljük a látottakat, aktualizáljuk a felvetett problémákat. Nem mindig könnyű elérni, hogy bekapcsolódjanak, felszabadultan együtt gondolkodjanak velünk a gyerekek, de az esetek többségében sikerünk van.
A Vojtina Bábszínházban megy a Hoppláda című előadás, amit kollegám, Kiss Gergely Máté rendezett, és két csodálatos vojtinás kolléganővel játszhatok benne. Nagyon szeretem azt a darabot, jó hangulatúak voltak a próbák, és szerintem egy nem mindennapi előadás született.
Kevés gyerekelőadásban játszottam. Érdekes tapasztalat, hogy a gyerekek mindig azonnal és hangosan megfogalmazzák a véleményüket, kritikáikat. Sokszor nehéz megállni, hogy az ember ne nevesse el magát a színpadon, egy-egy kommentár hallatán.
- Mivel töltöd szívesen a szabadidőd?
- Színházzal. Itthon mindig az az első, hogy megnézem a kollégákat az új darabokban, vagy ha tudok, akkor elutazom a barátaim bemutatóira is. Amikor Budapesten járok, mindig besűrítek a programomba egy előadást, mert amellett, hogy nézővé válok, tanulni is rengeteget lehet belőle. Fontosnak tartom, hogy lássak más kollégákat, társulatokat játszani. Emellett szeretek olvasni, kertészkedni, a szabadban mászkálni. Szeretem aktívan tölteni a szabadidőmet. Nyáron igyekszem minél többet utazni, látni a tengert, más kultúrákat megismerni, kikapcsolódni, hosszú perceket merengeni egy festmény előtt, autót vezetni, hazautazni Erdélybe a szüleimhez.
Számomra nagyon fontos a természet közelsége, éppen ezért rengeteg növényem van. Nagyon szeretem őket, kikapcsol a velük való babrálás, jó látni, hogy milyen hálásak tudnak lenni, miután átültettem őket. Szeretnék majd egyszer kertes házban élni, ahol rengeteg növényem lesz, kint és bent egyaránt.
- Úgy tudom, nagyon szeretsz főzni is. Honnan jött ez a szenvedély?
- Egyetemistaként nem engedhettem meg magamnak, hogy mindig kint egyek, ezért megtanultam magam elkészíteni az ételeket és megszerettem a konyha művészetét. Szoktam néha ebédet készíteni a barátaimnak is. Jó látni, amikor ki van téve a gőzölgő étel és mindenki jóízűen fogyasztja. A főzés is egy olyan tevékenység, ami kikapcsol.
- Milyen céljaid, terveid vannak?
- Most jól érzem itt magam, azt érzem, hogy minden a helyén van. Szeretném, ha ez az érzés sokáig megmaradna. Bízom benne, hogy lesz lehetőségem még tovább fejlődni szakmailag, és jó feladatok várnak rám.
Sok olyan rendező van, akitől rengeteget tanultam, ezért remélem, hogy lesz még lehetőségem együtt dolgozni velük. Valamint nagyon várom a közös munkát azokkal a rendezőkkel is, akik az idei évadban érkeznek hozzánk, várom az új találkozásokat.
Nagyon szeretnék filmezni is, de vidékről nehéz eljutni egy-egy meghallgatásra, bekerülni sorozatba vagy filmbe. Elég belterjes a filmes szakma, gondolom az egyeztetések miatt is egyszerűbb és gyorsabb egy a fővárosban élő embert behívni szerepre. De bízom benne, hogy valamikor ez is bejön az életembe.
/A képek sorrendben: A test történetei - Hermányi Mariann-nal, Névtelen csillag - Hajdu Imeldával, Edmond, Mágnás Miska - Pálóczi Bencével (Fotók: Máthé András) és Hoppláda Oláh Tímeával (Kép: Csataryphoto)
Hreskó Anita
Új hozzászólás