Budapest, 2014. március 14., péntek (MTI) - A Kossuth-díj a létező legnagyobb elismerés, amiben egy művész részesülhet, azt sajnálom, hogy költő édesapám, Kiss Tamás nem kaphatta meg - mondta Kobzos Kiss Tamás az MTI-nek. A 63 éves zenész egyedülálló előadóművészi pályája, népzenei oktatómunkája, valamint a magyar népzene hazai és külföldi népszerűsítése érdekében végzett tevékenysége elismeréseként vehette át pénteken a Kossuth-díjat.
„Szüleim sokat hallgatták otthon Török Erzsi népdalénekes felvételeit, nagyapám meg nagyon szeretett énekelni, de zenészek nem voltak a családban. Debreceni egyetemi éveim alatt tanultam meg gitározni, majd 1973-ban a Délibáb együttesbe kerültem, ahol már népzenét csináltunk. Itt brácsáztam is, aztán a kobozt Joób Árpád, a Délibáb vezetője hozta az erdélyi Szászrégenből, és két nap múlva már játszanom kellett rajta" - idézte fel Kobzos Kiss Tamás az MTI-nek.
Mint kifejtette, a koboz a csángókhoz kötődő hangszer, ő pedig már gimnazista korában érdeklődött a moldvai csángók iránt, sokat olvasott róluk. "A Kobzos előnevet később, 1977-ben vettem fel, amikor Kecskeméten egy népzenei találkozón egy kedves barátom, Buda Ferenc költő szólított így a színpadra, aztán rám ragadt a név".
Kobzos Kiss Tamás népzenei pályafutása a hetvenes évek elején együtt indult a táncház-mozgalommal. „Ahogy Sebőék, Halmosék és a többiek Budapesten játszottak a táncházakban, én Debrecenben 1973-tól a Hajdú Táncegyüttessel. Itt is brácsáztam, és Székre is brácsát tanulni jutottam el Ádám István Icsán családjához, meg 1973-1974-ben gyűjtöttem zenét a Mezőségben, Gyimesben, meg az idetelepített baranyai moldvai csángóknál”.
Gitárosként a régizene is érdekelte, virágénekeket énekelt, hatással volt rá az amerikai folkmozgalom. A Kecskés együttesbe kerülve kezdte a lant érdekelni, később jött a reneszánsz zene, Tinódi, Balassi, a török zene, az ottani pengetős hangszer, a saz. Egy rövid ideig - 1974-ben - a Kaláka együttesnek is tagja volt, és egészen 1979-ig restaurátorként dolgozott több intézményben, köztük a Néprajzi Múzeumban.
„A gyarapodó zenei lehetőségek miatt adtam fel a restaurátori állást, és lettem szabadúszó zenész. 1981-ben jelent meg az első lemez, amin játszottam, a Kecskés együttes Zene a reneszánsz kori Erdélyben című anyaga. A felvétel lehetőséget adott arra, hogy hanglemezklubokban énekeljek, jártam az országot, mint énekmondó, aztán 1981-ben megismerkedtem René Clemencic bécsi régizenésszel, akinek formációjával, a Clemencic Consorttal hosszú időn keresztül játszottam, ami biztos megélhetést adott. Michel Montanaro provence-i fúvóssal 1982-től játszottam duóban, több mint tíz éven át, vele áprilisban az Óbudai Társaskörben ismét lesz egy trubadúrkoncertünk” - mesélte a zenész.
Felidézte, hogy a legnagyobb hatással talán Szabados György, a három évvel ezelőtt elhunyt, halála előtt nem sokkal Kossuth-díjat kapott zeneszerző, zongoraművész egyénisége volt rá, és büszke a közös munkáikra.
Kobzos Kiss Tamás játszott a Jánosi együttessel, a Musica Historiával, Ferencz Évával is. „Több mint harminc lemezen vagyok hallható különböző hangszereken, illetve mint énekes. Talán az első török lemezemre, a Szívetekben őrizzetek című albumra vagyok a legbüszkébb, ezt Ásik Veysel 20. századi énekmondóval és Erdal Salikogluval készítettük és 2002-ben jelent meg”.
1986 óta tanít az Óbudai Népzenei Iskolában, amelynek 1991 óta igazgatója, és 2007-től öt éven át a Zeneakadémián is oktatott kobozt.
„Nem tudom szétválasztani magamban az énekmondó zenészt, a tanárt, a népdalkutatót. Elsősorban énekesnek tartom magam, a különleges hangszerek ezt segítik. A koboz kiveszőfélben lévő hangszer, de ma is sok fiatalt érdekel, mert alkalmas az énekkísérésre, és vannak igazi virtuózok, akik tágítják a hangszer lehetőségeit, köztük Szalma László” - mondta a zenész.
Új hozzászólás