Ami évtizedekig csak naiv álomnak tűnt, tizenöt esztendővel ezelőtt valóssággá érett: a DVSC labdarúgócsapata megszerezte első bajnoki címét. A nagyszerű pillanatok felidézésében a gárda akkori kitűnő védője, Éger László volt segítségünkre.
Kinn leszel a meccsen? – érkezhetett a kérdés 2005. május 14-én, amely a meccsnapokon „miújsággal” egyenértékűvé avanzsálódott. Merthogy akkoriban kis túlzással mindenki a bajnoki cím meghódítása felé igyekvő DVSC-ről és annak aktuális mérkőzéseiről beszélt a hajdúsági megyeszékhelyen.
Számomra a tizenöt esztendővel ezelőtti magyar futballtavasz hozta el az első kitörölhetetlen fociemlékeket. Számolgattam, latolgattam az esélyeket, és elolvastam, megnéztem mindent, ami akkor az utamba került, akár csak a leghalványabb említés szintjén foglalkozott a Lokival. Majd, ahogy peregtek le a bajnoki fordulók, egyre inkább kristályosodni látszott, hogy senki nem ragadhatja el fiainktól az elsőséget.
A nagy nap a huszonnyolcadik játéknapon érkezett el. Supka Attila legénysége a biztos kieső Békéscsabát fogadta az Oláh Gábor utcán, bár ekkor még nem gondoltam, hogy a féltve őrzött meccsjegyek végtelen tengerének az lesz a legkedvesebb darabja. Nem elsősorban Sándor Tamás duplája és zseniális játéka, Szatmári Csaba eszméletlen balos bombája és a csapat lehengerlő 5-1-es győzelme miatt. Sokkal inkább azért, mert a nagy rivális Fradi kikapott másnap Pécsett, így matematikailag is biztossá vált, végre bajnoki arannyal bővülhet a klubvitrin.
A találkozók hangulatára és az aranyérem megszerzésének katartikus élményére a város főterén induló ünneplés tett rá egy lapáttal. Tízezrek verődtek össze a Nagytemplom előtt. Az átmulatott éjszaka végén bizonyára labdarúgónak és szurkolónak sem ízlett igazán a hazatérés gondolata. Jó lett volna megállítani az időt, legalább néhány napra. Másnap azonban az általában nehézkesen, körülményesen induló hétfők legderűsebbje következhetett, hisz mindenki friss, és egy darabig ki nem apadó élménnyel vághatott neki napi feladatainak.
Hogy mi volt a csapat titka, arról sokan, sokféleképp lejegyezték már a maguk véleményét. Így aligha van olyan Loki-szimpatizáns, aki számára részletezni kell az egymástól némi túlzással elválaszthatatlan Sándor Tamás, Dombi Tibor, Madar Csaba és Szatmári Csaba alkotta helyi mag elhivatottságát, az Igor Bogdanovic-Kerekes Zsombor csatárpáros tudását, vagy a Bernáth Csaba, Böőr Zoltán és Kiss Zoltán által képviselt fiatalabb futballgenerációk rátermettségét. A klubvezetés kifogástalan érzékkel erősített a kérdéses posztokon, így került Debrecenbe már bajnokként Komlósi Ádám és Éger László, no meg Habi Ronald. Előbbieknél keményebb, határozottabb, megbízhatóbb védőpárosa talán azóta sem volt a DVSC-nek. A horvát származású középpályás pedig lenyűgöző energiákkal és robbanékonysággal szűrte meg az ellenfelek akcióit a legforgalmasabb csapatrészben, ezzel kivételesen nehéz, már-már megugorhatatlan magasságba helyezve azt a bizonyos lécet későbbi poszttársaival szemben.
A tréner, Supka Attila érdemeit és kvalitásait úgyszintén nem kell ragozni, noha abban a gárdában elődje, Szentes Lázár munkája is félreismerhetetlenül visszaköszönt. A következő idény sikercsapatának viszont már teljes egészében ő volt a kovácsa, már ami a vezetőedzői szerepkört illeti. Tudniillik segítőként ott volt mellette Herczeg András, aki később hasonló magasságokig repítette az együttest.
A csapatszintű erényeket hosszasan regélhetnénk, ám e sorok akkoriban még gyermekfejű szerzőjének egyéni okfejtései helyett álljanak itt az egykori kiváló bekk, Éger László szavai, aki oszlopos tagja volt az első bajnokcsapatnak. Megkeresésünkre örömmel és készséggel reagált, hisz pályája terjedelmes záró szakaszát Pakson töltötte ugyan, de mint elmondta, Debrecen és a DVSC örökre megmaradt a szívében.
- Milyen volt abban az időben labdarúgónak lenni Debrecenben?
- Mindenkinek azt kívánom, hogy éljen át hasonlót, mint mi annak idején. A DVSC joggal lehet büszke a 2000-es évek eredményeire, és arra a tudatos és következetes építkezésre, amely révén a sikereket elérte. Jó volt a részese lenni a csapatnak, közösségnek.
- Te már tapasztalt játékosként, bajnoki címmel a birtokodban érkeztél a cívisvárosba. Milyen volt átélni az újabb sikert és annak lépcsőit?
- Az előző idény végén, 2004 tavaszán nagyon kevésen múlt a bajnoki arany, ezért nagyon erős dac munkált a játékosokban, stábtagokban, vezetőkben, no meg persze a szurkolókban is. Mindenáron meg akartuk mutatni, hogy mit tudunk. A Manchester United, PAOK és Hajduk Split elleni nemzetközi párharcok kiemelt epizódjai és élményei annak az időszaknak, de a bajnokságban is emlékezetes, teltházas meccseket vívtunk, és végig éreztük, hogy célt érhetünk. A Békéscsaba ellen iskolajátékkal biztosítottuk be az elsőséget. Megérdemelten, hiszen erős és összetartó együttesünk volt.
- Amelynek sziklaszilárd alapját az Éger László-Komlósi Ádám páros képezte a védelem tengelyében.
- Ádámmal nagyon jól megértettük egymást a pályán, de gyakorlatilag minden csapatrészben olyan játékosok futballoztak, akik képességeikkel, egyéni húzásaikkal meccseket döntöttek el. Előnyt jelentett az is, hogy erős helyi kötődésű mag köré szerveződött a gárdánk. Kiemelném Sándor Tamást, aki nagyszerűen irányított. Halmosi Peti is rendre megvillant, de említhetném Habi Ronaldot, aki szinte az egész középpályát lefedte és fáradhatatlanul robotolta végig a meccseket. Igor Bogdanovic és Kerekes Zsombi pedig ontották a gólokat. Persze, rajtuk kívül is számos kiváló, szerethető labdarúgója volt a klubnak.
- Profi pályádat Pakson fejezted be, és a technikai személyzet tagjaként jelenleg is szülővárosod klubjának szolgálatában állsz. A cívis szurkolók azonban mai napig saját legendájukként tisztelnek.
- Nagyon jó érzés az a megbecsültség és szeretet, amelyet a hajdúsági drukkerektől kapok. Mindig hangoztattam, hogy Debrecen a második otthonom, így évente legalább három-négy alkalommal megfordulok a városban, és nincs olyan alkalom, hogy ne állítanának meg az utcán, vagy a hotelben. Ez mindent elárul a helyi szurkolók elhivatottságáról és arról a támogatásról, amit felénk nyújtottak, s nyújtanak a mai napig.
Tóth Sándor
Új hozzászólás