A napokban olvastam egy történelmi magazin közösségi oldalán a kérdést: Ki lenne az a valaha élt személy, akivel szívesen találkoznál? Választásom Karinthy Frigyesre, a méltán híres és egyedülállóan zseniális szerzőre esett. Gyors mozdulatokkal bepötyögtem nevét, hogy mindenkinek tudtára hozzam döntésemet, majd tovagörgettem.
Aznap éjjel valami megmagyarázhatatlan és láthatatlan ok nyugtalanított. Az éjszaka közepén fogtam magam és útnak indultam a város felé, hátha a cívisváros csendbe és síri magányba burkolózott látképe valamelyest megérteti velem, mégis, milyen erő játszik elmémmel. Debrecen utcái kihaltak és sötétek voltak. A lámpavasak tetején halványan izzottak a néhány méterenként fénykört varázsoló égők. Némelyik üzlet led-táblája hirdette a nyitvatartást és nagyritkán egy-egy autó is elzúgott mellettem. Eddig látszólag céltalan bolyongásom az egyik belváros-közeli lakótelep szívében ért véget. Történetesen több remek barát és egykori tanító is a környéken lakik. Az egyik, már többször meglátogatott, ismerős háztömb lépcsőházának bejáratához értem. Ahogy benéztem az átlátszó ajtón, két alakra lettem figyelmes, akik nyugodtan gondolkodtak, de a kristálytiszta üvegen át arcokat mégsem véltem felfedezni.
Ahogy beléptem a szűkös előtérbe – egy pillanatig sem megkérdőjelezve, hogy miért tudom csak úgy kinyitni az ajtót –, mély megdöbbenéssel fedeztem fel, hogy az ajtótól jobbra, egy fa széken helyet foglaló, kényelmes pozícióban ülő férfi maga Karinthy Frigyes. Ott állok az író- és költőóriás zseni mellett. Felocsúdva a kellemes kábulatból, de korántsem túllépve azon, ráeszméltem, hogy a kis csempézett terem fehér falának és a lépcsőházba vezető üvegajtajának találkozásánál, a sarokban zsebre tett kézzel áll és egy laza biccentéssel üdvözöl Tóth Árpád. Nem tudom már, miért, ez kevésbé lepett meg, mint az előző úrral való találkozás. Mondjuk az sem kifejezetten szúrt szemet, hogy a panelházzal átellenben magasodó gimnázium épp Árpád nevét viseli. A pont mellette lévő üvegajtón Kosztolányi Dezső toppant be és kézfogással, szívélyesen üdvözölt mindhármunkat. Eztán szóba elegyedett költőtársával, míg örök cimborája, barátja, a barna zakókabátot és bő, sötét nadrágot viselő Frigyes tovább mélázott a széken ülve. Felé fordultam és egyszerre valami teljesen indokolatlan rossz érzés fogott el. Cikáztak fejemben a mindenféle odaillő és egyben teljesen mással kapcsolatos gondolatok, ötletek. Egyetlen képzet azonban mégsem hagyott nyugodni. Ismerve a történelmet, csupán azt tudtam magamban motyogni, hogy nehogy lehajoljon cipőt kötni, csak meg ne tegye. De hát, ha itt van előttem teljes valójában, itt ül, én tényleg kezet fogtam vele, akkor hogy lehetek mégis annak tudatában, hogy az a bizonyos fűző és annak szabályos csomóba rendezése végzetes lesz? Nem tudtam elhessegetni agyamból a jelenetsort. Végül az törte meg tragikus eszmefuttatásomat, hogy Dezső és Árpád barátságos hanggal elköszöntek és az utcára léptek, elindultak a rózsaszínben izzó virradatba. Frigyes rám nézett, arcán meleg mosoly jelent meg. Lehajolt, megragadta cipőfűzőjét, majd sóhajtott. Vert a szívem, és imaként mormoltam: ez nem történhet meg. Erre ő hirtelen felállt, vállamat barátságosan meglapogatta és rá jellemző, komótos tempóban kollégái után eredt. Én pedig sajnos felébredtem a „lírai” álomból.
Barna Marci
Új hozzászólás