Az elkövetkezőkben nem a klasszikus, feloldhatatlan ellentétű kutya-macska „barátság” kialakulásának újabb meséjével rukkolok elő, de az állapot, a kibékíthetetlen ellentét, hasonlít a két állat következetesen, kíméletlen, vérre menő „kapcsolatához”. Az autósok és kerékpárosok elmérgesedő viszonyáról van szó.
A minap kocsimmal a Faraktár utcai felüljáró melletti szervizúton poroszkáltam, a megengedett harminc kilométeres sebességgel. „Fenekemben” másik járgány sofőre már liluló arccal villogtatott, nehezményezve lajhárságomat. Én tudom azt, amit ő nem. Én itt lakom, ő meg jövevény. Nem tudja, milyen veszélyek leselkednek az autósra. Bármikor gyalogos léphet ki a felüljáró betonfala takarásából, vághat ki eszement kerékpáros a parkoló kocsik közül.
Nem is gondolhattam tovább, mert megtörtént a baj. A parkoló kocsik közötti szlalomozás koncentrációjából felszabadulva, körültekintés nélkül biciklis vágott az útra. Fékcsikorgás. Szerencsére nem ütöttem el. Felettébb mérgesen szálltam ki, léptem a bringáshoz. Reszketett, mint a kocsonya. Kérdésemre (miért nem nézett körül?) képtelen volt válaszolni. Láttam, semmi baja. Azért szóbeli megerősítést kértem. Ezt végre megkaptam. Kétszer hátba vertem, aztán továbbhajtottam. Gondolom, az eset egy életre szóló lecke lesz számára, s remélem egy kétkerekű ámokfutóval kevesebb. Azért nem ily módon kellene a felelőtlen kerékpárosokat észre téríteni, bár a sokkterápia általában beválik.
Hadd tegyem hozzá: a bringások között is akadnak szabálykövető kivételek. Lehet, rossz helyeken járok, de őket nagyítóval kell keresnem. Ne menjen fel az autósban a pumpa, amikor a biciklis körültekintés nélkül hajt ki egy mellékutcából? Ne szidja az anyját, amikor a zebrán áthajtva, hirtelen a kocsi elé vágva közlekedik tovább? A KRESZ szerint a gyalogos átkelőhelyen a kerékpárosnak járművét tolva kellene áthaladni. Hányszor és hányszor megesik, hogy egy-egy bicajos teljes sebességgel száguld át a zebrán, az autósokat miatyánkkal fűszerezett fékezésre kényszerítve. Hányszor történt meg, hogy a lámpánál álló kocsisor mellett előrecsorogva letöri, elhajlítja valamelyik visszapillantó tükrét? Forgalmas úton egymás mellett tekerve, a fél útpályát elfoglalva, az istennek se sorolnak egymás mögé. Mindenféle irányjelzés nélkül fordulnak, s még nekik áll feljebb.
Sorolhatnám a kirívó szabálytalanságokat. Persze a kerékpárosok is tudnának mesélni, mert a volán mögött ülők többsége sem galamblelkű, törvénytisztelő állampolgár.
Nos, ezért a kutya-macska „barátság”. Mindkét tábor tagjai durván sértik a közlekedési szabályokat. Egyszer majd valami jóvátehetetlen történik, de akkor már késő.
Egy régi, hallott emlék merül fel a tudatalattiból. Apám Ipolyság mellett, Kistúron született, nevelkedett. Akkor Csehszlovákiához tartoztak a települések. Amikor a második világháború előtt Felvidék visszatért, a magyar honvédtisztek gyakran hajtottak keresztül a falun. Egy alkalommal apám és barátja Ipolyságra kerekezett. Útközben egymás mellett haladtak, amikor egy személygépkocsi megelőzte, majd erőset fékezve, megállt. Kipattant belőle egy tiszt és a felháborodástól vörös fejjel ordított a fiúkra:
- Milyen leventék lesztek, ha nem tartjátok be a szabályokat? Milyen lesz Magyarország, ha ilyen slendriánok a fiai? – azzal mindkettőjüknek lekevert egy-egy nyaklevest.
Utána adta meg magyarázatát. Apámék nem tartották be a kerékpáros közlekedés szabályát, mert egymás mellett tekertek.
A tiszt visszaült a kocsiba és elviharzott. Apám egy életre megtanulta a szabályt. Gyakori közös biciklitúráink során soha nem haladtunk egymás mellett.
Már említettem: úgy látszik, sokkterápia szükségeltetik a szabályok betartatásához. Az apámé az volt, a kocsimnak ütközőnek szintén. Ne kelljen már mindenkit hasonló módon jobb belátásra bírni! Próbáljunk már meg egy kicsit szabályosabban közlekedni! Akkor talán nem vicsorgunk egymásra, nem anyázunk teli torokból, nem mutogatunk egyezményes jeleket, mert nem lesz ok rá.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás