Bükki teljesítménytúrára szóló felhívás a DISZ-hez is eljutott. A szervezők augusztus 9-ére, a szentléleki turistaházhoz várták a magukat megmérettetni vágyó túrázókat, tájfutókat.
A túra „A régió tájékozódási teljesítménytúrázója” és a „Borsod-Abaúj-Zemplén megye teljesítménytúrázója” címért lett megrendezve. A szervezők feladatként a Bükk-hegység emlékhelyeinek felkeresését adták. A versenyzők a megadott pontokat tetszés szerint sorrendben érinthették. A felkeresett helyeket fotóval kellett dokumentálni.
A felhívás olvasásakor gyerek- és ifjúkori bükki túrázások emlékei derengtek fel. Egy időben úgy ismertem a Bükk központi részének túraútvonalait, hogy térképre sem volt szükségem. Már tizenkétéves koromban túrát vezettem…, aztán a sors elsodort a hegyek közeléből. Hirtelen erős késztetést éreztem a visszatérésre. Persze, az egész nemcsak a nosztalgiából, lelkesedésből áll. Bár újra egyre gyakrabban keresem a trappolási lehetőségeket, azért komoly gyaloglóedzésekbe fogtam. Száz kilométer lábamba „pakolását” terveztem.
A teljesítménytúrát három távra hirdették (50, 30, 15 km). A középsőt választottam. Időben beszereztem a meglátogatandó emlékhelyek listáját, úgyhogy kész útvonaltervvel érkeztem a szentléleki turistaházhoz.
A Herman Ottó turistaház Bánkúttól 4 km-re, Lillafüredtől 13 km-re, Miskolctól 16 km-re a Bükki Nemzeti Park területén helyezkedik el. A turistaház fekvéséből adódóan kitűnő lehetőségeket biztosít a Bükk hegységet és annak környékét felfedezni vágyók számára. A turistaház szomszédságában áll (inkább roskadozik) a pálos szerzetesek kolostora. Állaga folyamatos romlik, rosszabb állapotban van, mint ahogy gyerekkoromban megismertem.
Korán érkeztem, így hét órakor rajtoltam. Az Örvénykő – Garadna-völgy (a pisztrángkeltető közelében két emlékhelyhez is fel kellett mászni) – Létrástető – Jávorkút - Csipkéskút – Bánkút – Szentlélek útvonalat választottam. Jó tempóban érkeztem az Örvénykőre, ahol Jókai Mór emléktábla emlékeztetett az író környékbeli látogatásaira. Pazar kilátás nyílt Dédestapolcsány és a Lázbérci-víztározó felé. A Garadna-völgybe sietés közben útvonalat tévesztettem, ezért árkon-bokron keresztül csörtettem le a pisztrángos közelébe. Egymástól kilométernyi távolságra megint a hegyekre másztam fel, hogy két turista emlékhelyet örökíthessek meg. Ezután következett a fekete leves. A völgyből Bánkútig, tíz kilométeres távon csak emelkedett az út. A felkeresendő emlékhelyek megtalálása sem lett egyszerű feladat. Vagy bozót nőtte be, vagy nem az útvonal mentén, hanem attól kieső helyen, szintén eléggé gondozatlan körülmények között találtam rájuk. Jávorkúton megbotránkoztam, amikor egy tulaj a forrásban fürdette kutyáját. Csipkéskút után következett a legkeservesebb etap. A tavaly decemberi ónos eső komoly károkat okozott a Bükkben is. Az előbb említett szakaszon százával kidőlt fák között vergődve, rengeteg időt vesztettem. Szemtanúja lehettem, egy a közelben kidőlő negyven méteres fa zuhanásának. Megváltásként pillantottam meg a bánkúti turistaházat. (Érdekességképpen említem, hogy a hatvanas években Rákóczi Ferencnek hívták a turistaház vezetőjét és Petőfi Sándornak a mindenesét. Nem viccelek. Tényleg!). A Bánkúti Síklub oldalán is lefotóztam két emléktáblát, aztán végre Szentlélek felé fordulhattam. Útközben akadt hely, ahonnan egyenesen Miskolcra láthattam. Nyolc órát valamivel meghaladva érkeztem vissza a kiindulóhelyre.
Érkezés után citromos víz, zsíros kenyér, bár én a szervező, Kovács Attila sörére áhítoztam leginkább. Sajnos kocsival voltam. Néhány szót azért váltottunk. Útközben mindössze öt túrázóval találkoztam. Szomorúan bólogatott. Szerinte elkényelmesedik a társadalom. Nem tesz erőfeszítéseket, nem akar sportosan élni. Kocsival felhajtanak a hegyekbe, megsétáltatják kutyáikat, esznek egyet, aztán jó napot. A fiatal túrázó olyan ritka, mint a bükki farkas. Említettem a fakidőléseket is. Elmondta, hogy a kevés aktív turista képtelen gondozni, karban tartani a jelzett utakat. Hősies küzdelmet folytatnak a természettel, s egyelőre a fák állnak győzelemre. Pénz is kevés. Ha nem lenne jó néhányuk fanatizmusa, megszűnne a bükki turizmus. A korsó sörre bökve még egyetértettünk abban, hogy a magyar sörök csak limonádék, az igazi komlólevet még mindig a szlovákok főzik, aztán elköszöntem.
Huszonhét kilométer legyalogolása után (az árkon-bokron gázolás következtében ennyi lett a harmincból), ma erős izomlázzal írtam e tudósítást.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás