Tulajdonképpen a napokban szembesültem egy tévedésemmel. Korábban a Díszpolgárban írtam a debreceni kocsmákról, s a kihagyhatatlan Don-kanyart is említettem. A Donnal és a kanyarral semmi baj, de nem 317. sz. büfé megjelöléssel üzemelt, mint bátorkodtam akkor lepötyögtetni, hanem százzal kevesebb került az ivóhely hivatalos besorolása elé.
Halványulhat a hírhedett műintézmény emléke (az idő teszi a dolgát, homályosítja a napról-napra távolodó élményeket, eseteket), a tévedést senki nem vette észre. Nem, nem, nem! Pontatlanságomat még véletlenül sem akarom az olvasó nyakába varrni, inkább arról van szó, hogy akik a büfét látogatták, mostanság sem az olvasás élharcosai, sokan pedig már eltávoztak közülük, magukkal cipelve az olcsó sörök, a nagy beszélgetések, Rákosi anyjának különböző minősítésének, a verekedéseknek az emlékét.
A Faraktár (leánynevén: Április 4. útja) és a Hajnal utca kereszteződésénél üzemelt 217. sz. Kanyar büfé kötelező megállója volt az italra vágyóknak. A szikkadt torkúak, az önkéntes veserombolók, májzsugorítók, a hetek óta másnaposak életének biztos pontjaként számíthattak a Don-kanyar szolgáltatásaira.
A Don-kanyar - többek között - a vagongyári munkásoknak köszönhette becenevét. A melósok türelmetlenül várták a műszak végét, indultak szinte rohamléptekben a kocsma felé. Ha szerencsésen alakult délutánjuk, akkor nem kényszerültek várakozni a Faraktár utcai sorompónál a Csapókerti állomásról tetűlassússággal gyorsító nyíregyházi személyre, értékes perceket rabolva el a kellemesebb fakultatív programtól. Az „átkosnak” titulált rendszerben, a vagongyári szocialista brigádok éves tervében, Rákosi pajtás, majd Kádár elvtárs által elvártak szerinti norma 253 százalékos túlteljesítése felajánlásának brigádnaplóban rögzítésén túlmenően, csapatkovácsoló összejövetelektől is tarkállottak az oldalak. Szabadidős tevékenység címszó alatti visszatérő elemnek bizonyult az ún. „fehér asztal” összeröffenés. A munka élharcosai dupla adag pacalpörkölt és kétszer annyi korsó Kőbányai mellett vitatták meg a szocialista munkaverseny eredményeit, aktualitását, és kétvillányi étekkel szájukban szidták az imperializmust. Nos, a vagongyáriak önfeláldozóknak és kényelmeseknek bizonyultak. Inkább lemondtak a pacalról, másrészt a Don-kanyar tűnt a legközelebbi csehónak, ahol ugyan fehér asztallal nem szolgáltak, ám állva több sör fért a pocakba.
Szóval, ha a MÁV is úgy akarta, sorompóakadály nélkül, tíz perc alatt elérhették délutáni programjuk színhelyét. Az eljutással tehát nem akadt gond, utána annál több. A vagongyáriak nem a mértéktartó, francia kultúrájú ivásról híresültek el. Az első stampót, majdnem beelőzte a második, rapidra sikeredett a harmadik kör. A többire meg ki emlékszik? A garatra jó alaposan felöntve, elbuktak, mint a második világháborúban a Don-kanyarnál a magyar katonák.
A kocsma Kanyar nevének ez az egyik magyarázata. A második hétköznapibb. A közelben a Benedek térnél kanyart ír le a Hajnal utca (meg talán már Rakovszky is). A harmadik variáció szerint pedig a büfé vendégei, a helyiségből kibotorkálva kanyarodni kényszerültek, ha nem akartak egyenesen a kereszteződés közepére jutni… Bár erre is akadt példa. Saját zöld színű szemeimmel láthattam, amikor a tisztelt vendég, megspórolva a kocsmából levezető két lépcső meglépését, landolt a flaszteron (szerintem kényszerleszállás volt, mert a futóművek működésképteleneknek bizonyultak). Onnan feltápászkodva, térölelő léptekkel, ami erősen cikk-cakknak tűnt, jutott be a kereszteződés közepébe. Ott szolgálatba helyezte magát, és a közlekedési lámpák jelzéseit felülbírálva fogott forgalomirányításba.
Mindez a múlt, sőt lassan régmúlt, hiszen oly régen zárva a krimó. Az épület szomorú sorsába beletörődve pusztul. Már Debrecen egyik szégyenfoltjává válva, pedig felújítására kész tervek állnak azok rendelkezésére, akik megvásárolnák, hasznosítanák az épületet…, csak az érdeklődők, vevők tömött sorait nem látom, bárhogy vizslatom a horizontot. Még ily omladozó állapotában is érdemes lenne feléleszteni a Don-kanyart. Remek romkocsma lehetne belőle. Szerintem a Don-kanyar még mindig van annyira „húzónév”, hogy a megnyitás után nem kongana az ürességtől.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás