Laci ismert kelléke a Faraktár és Hajnal utca kereszteződésének. Ő az, aki már hajnalban, botjával segítetten, besántikál a város felől érkező forgalomba, nyújtva tenyerét araszol kocsitól kocsiig. Most mégsem a csomópontban csípem el. Mérsékelt tempóban a Vasmacska söröző felé sántikált.
- Kér egy kis pénzt? – állítottam meg, mint egy útonálló.
- Az soha nem jön rosszul – lassított gyanakodva.
Zsebemből kétszáz forintost kotortam elő.
- Köszönöm – rebegte hálásan.
- Miért kéreget? – tértem a lényegre, mert napok óta terveztem, hogy elbeszélgetek vele.
- Még nem kaptam meg a nyugdíjamat – a válaszhoz kacsintott egyet.
- A nyugdíjakat már a hónap elején kézbesítették – fogadtam kétkedve válaszát.
- Egy hónap múlva leszek nyugdíjas.
- Ne bolondozzon! – lepődtem meg. – Nem néz ki annyinak, a botot leszámítva, tényleg nem tűnik nyugdíj korúnak.
- Pedig a jövő hónapban töltöm be a hatvanhármat.
- Higgye el, tényleg nem néz ki annyinak.
- Más is mondta.
- Hajléktalan? – váltottam témát.
- Látja – jött a lakonikus válasz.
- Miért?
- Hosszú.
- Mégis – erősködtem.
- Tizennyolc éve az utcán élek.
- Miért? – tettem fel újra a kérdést, mert komolyan érdekelt, mi késztette az utcai életre.
- Ha ad nekem még kétszáz forintot, elmesélem – zsarolt mosolyogva.
Adtam.
- Szóval, volt egy feleségem. Szerettük egymást…, pontosabban én szerettem. Ő mást választott. Elvált, kirúgott, azaz kisemmizett… Ennyi.
- Nem próbált új életet kezdeni?
- Nekem jó így, ahogy van.
- De miért?
- Senki nem parancsol, nem függök senkitől. Ennyi.
- Nem vágyik fedélre?
- Nem. Nekem jó így.
- De miért?
- Figyeljen! Naponta összejön ezer-ezerötszáz forint. Van belőle kenyér, meg pia. Nekem elég. Ne is próbálkozzon megváltoztatni. Ami még nekem hátra van, azt az utcán élem le, mert nekem így jó – azzal faképnél hagyott.
Somogyi Ferenc
Hozzászólások
Az igazság
Új hozzászólás