Itthon kultúrrasszizmus van, az emberek gettókba zárják magukat, amelyek között nincs átjárás. Magyarország egy fekete lyuk, szellemi "leostobásodás" van, az emberek pedig trollbarlangokban élnek. A pangás időszakában csak a humorérzékünkbe kapaszkodhatunk. Geszti Péter a szentimentális Magyarország-slágertől közel tíz év alatt jutott el addig, hogy a kivándorlásról írjon sírva vigadó dalt. Interjú.
hvg.hu: A Magyarország című dalod, amit Oláh Ibolya énekelt el, már kilencéves. Annak a hangulata kissé szentimentális, romantikus és álomszerű volt. A Hungarian in Europe című szerzeményedben egészen másképp nyúlsz a magyarsághoz. Téged is megszólított a kivándorlás témája.
Geszti Péter: Régi vágyam volt, hogy feldolgozzam Sting Englishman in New York című dalát, a kivándorlás témája pedig három évvel ezelőtt kezdett el intenzívebben foglalkoztatni, amikor a külföldi munkakeresés és a migráció már szabad szemmel is jól látható társadalmi méretet öltött itthon. Bár nagyon ritka, hogy ilyen gyorsan menjen valami, a Sting-menedzsment három nap alatt megadta az engedélyt. Tavaly pedig úgy döntöttünk, hogy egy közösségi videoklipet is készítünk a dalhoz. Ehhez várjuk most a rövid videókat külföldön élő magyaroktól.
G. P.: A bizonyosságot keressük mindannyian, de meg kéne értenünk, hogy ez nem létezik, és soha nem is létezett. Az egyik legátfogóbb probléma Magyarországon, hogy az elmúlt évtizedek különböző rezsimjei alatt az emberekben kialakult egy olyan tévképzet, hogy létezik biztonság, amit valamilyen módon az államtól várunk. Ez nincs így. Amit a dalban írtam, az inkább a hazához vagy a nemzethez való tartozás vágyának bizonyossága, miközben a mai magyar politika jelentős része akörül forog, hogy ki tartozik ehhez a hazához, és ki nem. Ez már 2005-ben is alapkérdés volt. Az a fajta gerjesztett indulat, amely mindent a nacionalizmus köpenyébe burkol, nagy erővel hat az emberekre, és nagyon megosztó. A Magyarország egy egyszerű szándékból fakadt: hogy legyen egy tömegdal, amelyet mindenki énekelhet.
hvg.hu: Egyesek fel is vetették, hogy legyen ez az új magyar himnusz.
G. P.: Voltak ilyen bolond beszédek, de nekem ez sosem állt szándékomban.
hvg.hu: De büszke lettél volna rá, ha mégis megtörténik?
G. P.: Az egy másik kérdés, persze. Sosem lehet tudni, mi lesz száz év múlva, de szerintem ennek a dalnak meglesz az utóélete. Ha most nem is, húsz-harminc év múlva szükség lesz rá. Ebben biztos vagyok, mert nagyon kevés jó minőségű dal van, ami ezt a témát boncolgatja, és nem politikai szándékkal íródott. Ez a másik, amit megkaptam annak idején, hogy nyilván valamelyik baloldali vagy liberális párt rendelte meg, miközben nem írok dalt megrendelésre.
hvg.hu: A Hungarian in Europe esetében is kihangsúlyozzátok, hogy nincs mögötte semmilyen politikai erő.
G. P.: Nincs. Egy szándék van mögötte, hogy elmondjam, mit gondolok a kivándorlásról. Ez egy sírva vigadós dal, és az is benne van, ahogy ez a jelenség a korábbi generációk életén átsöpört. Választ nem ad, mert nincs egyértelmű válasz. Lehet a kivándorlást tragédiának tekinteni, de az is elképzelhető, hogy annak a félmillió embernek, aki kényszerből ment el, egy nagy része valószínűleg haza fog jönni egyszer, és hazahoznak egy olyan kultúrát, amely megváltoztatja az itthoni világot. Ez tehát összetett kérdés, és valljuk be, más országokból is van egy komoly migráció Nyugat-Európa felé. Nem arról van szó, hogy megint csak minket sújt a magyarok istene, hanem része vagyunk egy régiós jelenségnek, ami a 2008-as válság óta felerősödött. Ettől még néha tényleg olyan, mintha kiüresedett volna az ország, és Budapest is.
hvg.hu: Szellemileg?
G. P.: Úgy is. "Leostobásodás" van sok szakmában. A médiumok többsége által festett valóság és a valódi valóság üvöltő ellentétben áll egymással. Megint előkerült a kettős beszéd, a sorok között olvasás, és olyan intellektuális deficitet él meg az ember, ami nem teszi okvetlenül jókedvűvé.
hvg.hu: A Magyarországot 2005-ben feldolgozta Tereskova is, az ő verziójába pedig már akkor szerepelt a szegénység, a hazugság és a középszer győzedelmeskedése. A Hungarian in Europe hasonló problémákat emleget.
G. P.: Kriszta (Nagy Kriszta, Tereskova – a szerk.) teljesen félreértelmezte ezt a dalt, mert elfelejtette elolvasni a dalszöveget. Neki jól jött, hogy a médiaszereplései egyikeként felhasználja ezt, és a saját életművét polírozza vele. Az, hogy én mit gondolok az országról, nem mond ellent annak, amit abban a dalban leírtam, mint vágykép. Mert mint vágy, szerintem mindenki ilyennek szeretné látni ezt az országot, amilyen egyelőre nagyon nem tud lenni szegény.
hvg.hu: Mi akadályozza meg benne?
G. P.: Sok oka van. Az egyik, hogy kulturálisan olyan hagyományokat hordoz, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy kitörjön a saját maga ásta vermekből. A magyar elit szinte soha nem tudott úgy élni a lehetőségeivel és a felelősségével, hogy a közérdeket a saját anyagias érdekeinél előbbre tartsa. Nem védte meg honfitársait, nem állt ki az önálló gondolkodás és a szabadság értékei mellett, nem volt képes hosszú távú és demokratikus gondolkodásra, nem sikerült a huszadik században a megfelelő szövetségi rendszerhez csatlakozni, ebbe pedig többször beleroppant már a maradék társadalom.
hvg.hu: Ez a mai napig kitart?
G. P.: Egyértelműen. Egyik zsákutcából a másikba lépünk, és közben mindezek a sérelmek, tévedések, önzések, kibeszéletlen drámák oda vezettek, hogy egy kicsi, zárt, nem csak nyelvében, de kultúrájában is zárványként működő ország lettünk. Hétvégén Isztambulban jártam, és inspiráló volt látni, hogy a sok probléma ellenére az az országnyi város mennyire prosperál. Egy fiatalosnak tűnő társadalom pörög, nagy a belső piac, dübörög a turizmus, az ottani embereknek van véleménye, és ki is állnak érte, még ha vízágyúzzák is őket. Egyértelműen fölfelé mennek.
hvg.hu: Ezzel szemben mi?
G. P.: Szerintem lefelé megyünk, és a jövőt illetően sem lehetünk túlságosan nyugodtak. Eltűnik a szabad verseny, eltűnik a jogbiztonság és a lehetőség arra, hogy az emberek információhoz jussanak. Ez már nem nagyon emlékeztet arra, amit örömmel fogadtam a 90-es években, és amit úgy hívtunk: európai demokrácia.
hvg.hu: Több Budapesten élő külfölditől is hallottam azt a kritikát, hogy a magyarok nem hallatják a hangjukat, nem állnak ki magukért.
G. P.: Azért, mert annyi csalódáson mentek keresztül a különböző politikai képviseleteiknek hála, hogy úgy érzik, a politikai elit alkalmatlan arra, hogy hitelesen képviselje az érdekeiket. Ez egyértelműen a szélsőségeknek kedvez. Másrészt pedig olyan hangulat uralkodik az országban, hogy jobb, ha befogod a szádat. Különben előbb-utóbb nem lesz állásod, egyszer csak rád ugrik valamilyen hivatal. Visszatért az a korszak, amikor mindenhatóság lett minden hatóság. Közöny van, restség és félelem.
hvg.hu: Apatikusnak, kiégettnek, panaszosnak nevezted a magyar társadalmat. Merre van a kiút, és hogy tudsz részt venni ennek az alakításában? Hol a felelősségünk?
G. P.: Egyszerűen jól kell csinálni azt, amivel foglalkozol. A szakmádban ragaszkodnod kell a minőséghez, és nem szabad mindig belemenni a legegyszerűbb alternatívába, és legdurvább árversenybe. Akkor is meg kell maradnod a saját minőségi követelményeidnél, ha a környezet már nem támaszt ilyen igényeket. Továbbra is hiteles tartalmakat kell előállítani, ez pedig a pékektől az írókig mindenkire igaz.
A másik fontos dolog, amire nem sok esélyt látok, hogy muszáj lenne új embereknek megjelennie a politikában. Egy olyan fiatalabb generációnak, amelynek tagjai nem arra lettek szocializálva, hogy átvegyék az előzőek összes mocskát, és akiket még nem korrumpált ez a politikai valóság, ami teljesen abszurd. Egy ismerősöm szerint egy olyan szent jezsuitának kéne előkerülnie valamilyen lakótelepi vagy vidéki kis erőtérből, aki érinthetetlen, aki nincs benne a korrupciós hálóban, és ezért nem lehet zsarolni sem.
hvg.hu: Létezik ilyen ember?
G. P.: Biztos létezik. Ez nem megváltóvárás, de talán ez tűnik egyedül realitásnak. Mitől változna meg az elitünk? Semmitől. Csak traumatikus társadalmi változások tudnák őket valamilyen mozgásra rávenni.
hvg.hu: Egy korábbi interjúban megkérdezték tőled, hogy mit üzennél fiatalkori önmagadnak.
G. P.: És mit üzentem?
hvg.hu: Hogy "költözz el, Peti". Most is ezt tanácsolnád magadnak?
G. P.: Tulajdonképpen igen. Nem véletlen, hogy két-három havonta elutazom néhány napra. Az ember vészkijáratokat próbál építeni magának. Van, aki drogokkal, van, aki alkohollal, van, aki eszmékkel, és van, aki utazással. Én az utóbbit választom.
hvg.hu: Ez tűnik a legegészségesebbnek.
G. P.: Igen, csak ez sokba van. Az otthoni pálinkafőzés sokkal olcsóbb.
hvg.hu: Arra nem gondoltál, hogy hosszabb időre is elmennél Magyarországról?
G. P.: Jelen pillanatban nálunk olyan a családi viszonyrendszer, hogy ez nem reális, miközben igény volna rá.
hvg.hu: Tehát nem kizárt?
G. P.: Nem kizárt, de ahhoz egy nagy levegőt kéne venni.
hvg.hu: Amikor arról beszélsz, hogy Magyarországon is egyre többször érzed magad idegennek, milyen élethelyzetekre gondolsz?
G. P.: Ez minden területen érezhető. Elkezd az ember lelki értelemben visszahúzódó lenni, mert azt érzi, bármit csinál, az kiveri a biztosítékot. Leszokik arról, hogy nyilvános helyekre járjon, nekem például véletlenül sem jut eszembe kimenni egy focimeccsre, mert tudom, hogy inzultus fog érni. A körút szlömösödik, be vannak zárva az üzletek. A kerületben, ahol lakom, a házakon megjelentek az eladó/kiadó táblák. Elszegényedett az ország, rengeteg ember csúszik lefelé, a Maslow-piramis alján tömegek kapirgálnak valahol a megélhetésért, keserűen vicsorog a valóság.
hvg.hu: Az idegenségérzethez bőven hozzátehetnek a kritikák és a pofonok, amiket kapsz.
G. P.: Igen, de ne gondold, hogy ezek kizárólag jobboldalról jönnek. Sőt. Általában minden az értetlenségből és az információhiányból fakad. Van, aki azt mondta a Magyarország című dalra, hogy ne magyarkodjak, nem kell ez a hazafiaskodás. A másik oldal rögtön azt gondolta, hogy MSZP-induló lesz. Nem lett. A Vágta esetében az egyik oldal nem értette, a másik pedig kikérte magának. Van egy rendszerszerűen működő elmebaj, a gyanakvás és tehetségtelenség idiotizmusa, az irigység kisszerű dühöngése. Eltűnt nálunk az, amit a feka rapperek úgy mondanak, hogy respect (tisztelet – a szerk.). A másik ember méltóságának vagy teljesítményének figyelembe vétele kiveszni látszik a társadalomból.
Ez a fikázós sérelmi kultúra – ami többek között az online újságírás egyik nagy bűne – olyan általánossá vált, hogy valóban kulturális csapdahelyzet keletkezett, és itt egyáltalán nem csak a politikáról beszélek. Olyan, mintha nem is házakban laknának az emberek, hanem trollbarlangokban.
hvg.hu: Az obszcenitás és a támadó hangvétel elszaporodásában nyilván benne van, hogy az emberek ingerküszöbét egyre nehezebb elérni.
G. P.: Erre mondják azt, hogy minden bonyolult kérdésre van egy gyors, rövid, egyszerű és teljesen téves válasz. Az indulat útja nagyon rövid, a végén pedig a rasszizmus áll. Nálunk kultúrrasszizmus van, ami oldalfüggetlen. Mindenki tartozik valamilyen kis kulturális gettóba, ahova magát bezárta. Ezek a gettók pedig nem átjárhatók. Szívből gyűlölik egymást, és mindenki mindent összeken a véleményével. Olyan általános negatív erőtér alakult ki, amire azt szoktam mondani, hogy ez a fekete lyuk, és elnyel minden pozitív energiát.
hvg.hu: Ez lenne az ország?
G. P.: Nagyon úgy fest. Itt van a legközelebbi fekete lyuk, nem az űrben kell keresni. Nekem például gyakran nem arra megy el a legtöbb energiám, hogy megépítsek valamit, hanem arra, hogy megpróbáljam megvédeni attól, hogy rögtön tönkretegyék.
hvg.hu: Ebben az ellenszélben mi visz előre?
G. P.: Egyrészt a baráti köröm, másrészt a családom, illetve az, ahogy össze vagyok rakva. Egy életem van, és ebből az életből nekem jó esetben van még két aktív évtizedem. Nem érdemes nyugdíjazni magunkat idő előtt, megásni a saját sírgödrünket, és jól belefeküdni. Utólag nagyon bánná az ember, ha automatikusan ebbe a fajta lemondó státuszba helyezné magát.
hvg.hu: Ha x év múlva olyan lenne a helyzet, melyik országot tudnád elképzelni magadnak?
G. P.: A Mediterráneumban el tudok képzelni néhány országot, ahol jól érezném magam, de el tudom képzelni Franciaországot is, vagy Hollandiát.
hvg.hu: Ha fiatal önmagadnak a költözést tanácsolnád, mit mondasz a gyerekeidnek?
G. P.: A lányainkat idegen nyelvű óvodába és iskolába írattuk, de nem sznobizmusból, hanem mert kompetenciaalapú tudást igyekszünk adni nekik, és nem szeretnénk, ha az állam ránk kényszerítené, hogy hogyan neveljük a gyerekeinket. Szeretnénk, ha látnák, hogy sokfélék az emberek, szeretnénk, ha kikerülnének a zártságból, az intoleranciából, az agresszióból, a sérelmi életformából, és mindabból, ami száz év óta jellemez minket. Ha az ember Ady Endrét olvas, elsápad a tehetetlenségtől, mennyire ugyanott tartunk, mint az 1900-as évek elején. Nem akarom, hogy ebbe nőjenek bele. Szeretném, ha szabad emberek lennének a szó minden értelmében, és az önképükben benne lenne, hogy a nőknek ugyanolyan státuszuk lehet, mint a férfiaknak. Mi egy ilyen világra szeretnénk őket felkészíteni, de boldogok leszünk, ha itthon maradnak, mert lesz miért itthon maradniuk.
hvg.hu: Ezek szerint az oktatási rendszerrel sem vagy maradéktalanul elégedett.
G. P.: Mi magyarok mindent tudnánk kritizálni, ezért ezzel óvatosan bánnék. Az viszont alapélményem, hogy sok adót fizetünk be, mégsem használjuk az állam szolgáltatásait. Nem használjuk az egészségügyi rendszert, nem használjuk az oktatási rendszert, inkább külön fizetünk érte, mert nem elég jó minőségű az, amit az adónkért cserébe az állam ad. Szerintem ez senkinek sem jó üzlet.
hvg.hu: Az X-faktor mentoraként mire biztattad az énekeseket? Megéri itthon zenei karriert építeni?
G. P.: Itthon a zenélésből megélni ma már kicsit science fiction. Mindig azt mondtam a mentoráltjaimnak, hogy nem baj, ha van egy másik szakmájuk. Keveseknek jön össze, hogy eltartja őket a zenélés. Volt olyan mentoráltam, akinek azt mondtam, hogy menjen, mert miközben elsöprően tehetséges, itthon olyan ellenállás fogadja őt a megosztó személyisége miatt, hogy jobb, ha elmegy.
hvg.hu: Krasznai Tündéről van szó?
G. P.: Igen. Az ő története nyilván érdekes volt a műsorban, de ahogy az X-faktornak vége lett, jött a hétköznapi valóság, ahol a popzenei piac háromnegyede tudhatóan csukva van előtte. Önkormányzatok és nagyvállalatok sem fogják meghívni.
hvg.hu: A Parlamentből is kitiltották a pornós múltja miatt.
G. P.: Az volt az első jele annak, hogy mire számíthat. Miközben, ha valaki megfelel a klasszikus rock and roll sztár kategóriának, a két-végéről-égetem-a-gyertyát életnek, és fura módon ezt az éneklésébe is bele tudja gyömöszölni, az ő. Elképesztően tehetséges csaj, csak nehéz viszonya van a valósággal.
hvg.hu: Többször beszéltél már arról is, hogy a minőséget és a tehetséget egyre kevésbé értékeljük. Hogy jönnek a képbe a tehetségkutatók?
G. P.: Ezt gazdasági kérdésnek tartom, nem kulturálisnak. Addig, amíg ezek a műsorok jó nézettséget hoznak, menni fognak. Közben lehet, hogy mindenki szidni fogja őket, de ha top nézettséget hoznak, ott lesznek a képernyőn. Attól nem kell félteni az RTL Klubot, hogy olyan műsort csinál, ami ne hozná be az árát.
hvg.hu: Nem bántad meg, hogy befejezted a mentorkodást?
G. P.: Erre nehéz válaszolni, mert még nincs itt az új évad. Alapvetően azért fejeztem be, mert az utolsó év nagyon megterhelővé vált, amiatt, hogy vasárnap is volt műsor. Gyakorlatilag nem láttam a családomat. Most jobban tudok az alkotói életemre koncentrálni, ami már fontosabb nekem.
hvg.hu: Ettől függetlenül megérte csinálni?
G. P.: Azt gondolom, hogy igen. Szeretek a médiában mozogni, és jó volt látni belülről, hogy az RTL Klub ezt nagyon jól csinálja. Az a profizmus, ahogy a műsor készült, engem megnyugtatott. Ahol a teljesítménynek szabad útja van, az működik. Ahol van szabad verseny, ott van eredmény.
hvg.hu: Tanultál újat ebben a műsorban?
G. P.: Többek között azt, hogy milyen a jelenlegi közízlés, a közgondolkodás, és hogy hogyan működik a média.
hvg.hu: Milyen a közízlés?
G. P.: A kereskedelmi tévézés szempontjából megbízhatóan középszerű, ezért is kalibrálható. Közben azt látom, hogy egyre keményebben kell majd küzdeniük a tévés társaságoknak az életben maradásukért, mert az online világ már sokakat magával visz, ott mindig főműsoridő van. Egyre kevesebben fognak csak tévét nézni, megoszlik a figyelem. A politika játszmáiról nem is beszélve.
hvg.hu: Mi Magyarország erőssége? Mibe kapaszkodhatunk?
G. P.: A humorérzékünkbe. Mert az biztos, hogy most a pangás korszaka jön, hosszú-hosszú évekig.
hvg.hu: Most zárult le az ARC gyerekpályázata. A gyerekek világába mennyire szivárognak be a felnőtt társadalom problémái?
G. P.: A tavalyi pályázat alapján azt tudom mondani, hogy nem nagyon. A gyerekek gyerekek, a családok családok, alapvetően ebben lehet bízni. Az emberek nagy része szerintem normális akar lenni. Ami pedig szintén jó, hogy erős a művészeti élet és az útkereső underground, főleg Budapesten. A bezárkózás nyilván nehéz egzisztenciális helyzetbe hozza a művészeket, de egy idő után fel fog törni egy komoly ellenállás, amely pont a műveken keresztül lesz tetten érhető.
hvg.hu: Sok művész vallja, hogy ha egy országban rossz a gazdasági-politikai helyzet, az éppen hogy inspiráló.
G. P.: Ez kétségtelen, de kérdés, hogy a reménybeli remekművek megszületéséért nem túl nagy ár-e, hogy egyébként meg milliók élnek nyomorultul. Kérdés, hogy megjön-e még az eszünk az én életemben, és erre most nincs konkrét válaszom.
Új hozzászólás