Debrecen az otthonom, itt születtem, s, ha az élet messze sodor, ide fogok hazatérni, ezt büszkén vallom. Azonban a tiszta szív és az őszinteség azt diktálja, hogy akit igazán szeretek – Debrecent pedig bátran merem szerelmes személyként említeni –, annak azt is meg kell mondanom, ami nem tökéletes, s, amit szebbé tehetünk – együtt.
A cívisváros Ady Endre szerint a maradandóság városa, de ismert a találkozások városaként is. Minden szó igaz, napkeltétől napnyugtáig legalábbis mindenképpen. Ami azonban éjszaka kezdődik, majd egyben végződik, arról a fájdalmas verlaine-i szavak jutnak eszembe: „S én csüggeteg halvány beteg, míg éjfél zeng, csak sírok...”. Alighanem erőm teljében lévő, lassan 21 esztendősként azt hiszem, kortársaim túlnyomó részének, de ifjabbak és idősebbek nevében is nyugodtan mondhatom, megannyian élünk Debrecenben, a kultúra és a történelem kelet-magyarországi szentélyében, akik éjszaka élünk igazán. Legalábbis élnénk, amíg a sors és az a cseppnyi éjszaka engedi. A belváros ugyanis 1 óra magasságában elcsendesedik, a Piac utcán, a Nagytemplom magasló tekintete alatt csupán itt-ott felbukkanó fiatalok sétálnak valamerre, akik épp az egyik távolabbi buliból érkeztek, de már haladnak is tovább. Most egyáltalán nem a korlátozott életről beszélek, hiszen jelen esetben a kijárási tilalom mindent jelentősen befolyásol, erre azonban majd külön kitérnék. Ezúttal a szabad békeidők napjairól van szó, amikor a közösségi élet éjszaka korlátozás nélkül is néhány apró szegletnyi területre korlátozódik, egymástól messze. És most felteszem a kérdést! Miért ne lehetne a városközpontot a nyári élet igazi központjává tenni, ahol Debrecen nevéhez méltó belváros zsongana? Miért ne lehelhetnénk olyan intenzíven pezsgő lelket a város szívébe, amellyel együtt lüktetve ki lehetne szívni az élet velejét?
Igen, kérem, telhetetlen vagyok, s értetlenül állok a tény előtt, hogy az ország második legnagyobb városában az élet hajlandó és képes éjszaka megállni akkor is, amikor sem járvány, sem korlátozás nem hatja át a mindennapokat. Mert a Nagyerdővel, az egyetemmel együtt a belvárosnak is élnie kell, a Piac utcának nem szabad üresen állnia, a Csapó utcát, a Hal közt a közösség boldog együttlétének kell bevilágítania. Ám 1-2 óra körül már csak a csend honol, nyáron, amikor a legnagyobb forróság utáni hűs szellőben, a holdfény alatt igazán átjárhatná az ifjúságot a jövőt építő ihlet. Ennek ellenére szép lassan sorra bezár minden, s másnap minden kezdődik elölről. Ha pedig már a jelenlegi „áldatlan állapotok” is felvetődtek, azt mondhatom, kellemes érzés látni, hogy az élet kezd visszatérni a széksorok közé. A csaknem félévnyi várakozás utáni nyitás azonban a belvárosban még tartogat fájdalmas meglepetéseket. A minap egy kedves barátommal a még igencsak fiatal estébe indultunk. A lelkesedést azonban hamar letörte a többnyire 20-21 órakor záró üzletek, sőt, egyes, az asztalokat már bepakoló belvárosi kocsmák látványa. A forró májusi napon kívánt hűsítő nedű reménye pedig örökre remény maradt. Hasonlóképpen az is, hogy a belváros némely utcasarkainál zenészekkel találkozzunk, akik dallamokat, különösen üde hangulatot csempésznének bohókás éjszakai létbe.
Mintha csak a földi életünket látnám a debreceni éjszakában – jön és már megy is, és csak a teremtő Isten tudhatja, miért van ez éppen így. Úgy gondolom, többet érdemel a belváros, a fiatalság, Debrecen. Hiszen az Alföld szívében, a történelem viharos évtizedeinek magyar fővárosában, a cívisvárosban az életnek pezsegnie kell nappal és éjjel egyaránt. Segítenünk kell Debrecenen, hogy az élet ne álljon meg az éjféli harangütéssel. Hiszen, ha a sors esetleg távoli vidékekre kalauzol majd, úgy szeretnék visszaemlékezni erre a helyre, mint az ÖRÖK találkozások városára, ahová éjjel-nappal érkezhetek úgy, hogy kedvem legyen együtt lüktetni a város szívével.
Barna Marci
Új hozzászólás