Egy kardéllel írt vers

Sokan Csokonait tartják az első európai rangú magyar költőnek. Szerintem már Balassi Bálint is az volt. (Meg persze Janus Pannonius is, de hát ő nem magyarul írt, hanem latinul.)

Felejtsük el, hogy a Katonaének kötelező vers volt, tekintsük csak a szöveget magát, s tekintsünk vissza a középkorba, amikor a magyarnak az volt a küldetése, hogy az oszmán hatalomtól megvédje a keresztény Európát. S képzeljük bele magunkat a végvári vitézek életébe! Ezt mutatja meg nekünk ez a kitűnő katona, nagyműveltségű, zseniális költő.   

Olvassuk ezt a verset gyönyörködve, ízlelgetve a nyelvi-lírai ínyencségeket. Aki kicsit is ismeri a régi magyar irodalmat, tudja: voltak, akik régiesebben írtak még száz-kétszáz év múlva is, mint Balassi. Nem beszélve a szellemiségről.

(erdei)

Balassi Bálint:

 

KATONAÉNEK

az „Csak búbánat” nótájára

 

Vitézek, mi lehet ez széles föld felett
       szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól,
       kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot
       ád, ki kedves mindennél.

 

Ellenség hírére vitézeknek szíve
       gyakorta ott felbuzdul,
Sőt azon kívül is, csak jó kedvébűl is
       vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik,
       homlokán vér lecsordul.

 

Veres zászlók alatt lobogós kopiát
       vitézek ott viselik,
Roppant sereg előtt távol az sík mezőt
       széllyel nyargalják, nézik;
Az párduckápákkal, fényes sisakokkal,
       forgókkal szép mindenik.

 

Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak,
       hogyha trombita riadt,
Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll,
       nyugszik reggel, hol virradt,
Midőn éjten-éjjel csataviseléssel
       mindenik lankadt s fáradt.

 

Az jó hírért, névért s az szép tisztességért
       ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát
       mindeneknek ők adnak,
Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók,
       vagdalkoznak, futtatnak.

 

Ellenséget látván örömmel kiáltván
       ők kopiákot törnek,
S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon,
       szólítatlan megtérnek,
Sok vérben fertezvén arcul reá térvén
       űzőt sokszor megvernek.

 

Az nagy széles mező, az szép liget, erdő
       sétáló palotájok,
Az utaknak lese, kemény harcok helye
       tanuló oskolájok,
Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség
       s fáradtság múlatságok.

 

Az éles szablyákban örvendeznek méltán,
       mert ők fejeket szednek,
Viadalhelyeken véresen, sebesen,
       halva sokan feküsznek,
Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója
       vitézül holt testeknek.

 

Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek
       dicséretes serege!
Kiknek ez világon szerteszerént vagyon
       mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel
       áldjon Isten mezőkbe!