„Hogyan viszonyulsz ahhoz a hírhez, hogy nyert a Fidesz?” – kedves ismerősöm ezzel a kérdéssel óvatoskodott oda hozzám a választás utáni napon. Mindig ilyen hivatalos stílusban nyilvánul meg, ha a közéletről van szó. Annak idején ezekkel a szavakkal lépett oda hozzám: milyen álláspontot foglalsz el azzal kapcsolatban, hogy meghalt Horn Gyula?
Akkor azt mondtam, meghalt az a politikus, aki az elmúlt harminc év magyar politikusgarnitúrájából egyedül vívott ki komoly elismerést Európában.
Mit szólok a választások eredményéhez? Nagyon el vagyok keseredve. Nagyon szégyellem, hogy magyar vagyok. Miért nem tudják az emberek, hogy nem szabad kétharmadot adni senkinek (s nem is ad Európában senki), se jobbnak, se balnak, se feketéknek, se vörösöknek, se zöldeknek. Ady jut eszembe, aki azt mondta: menjünk vissza Ázsiába! Hogy utálná „vitéz zsenifalvi Ady Endre” ezt a szemforgató, álszent társaságot, amelynek tagjai csak a döglött oroszlánba mernek rugdosni! Ruszkik haza! – üvöltözte a finesz (akkor a szadesz ifjúsági tagozata), amikor azok már bevagoníroztak. Amikor tudva volt az egész világon, hogy Gorbacsov főtitkár és Bush elnök megegyeztek: Moszkva elengedi Kelet-Európát.
Hogy’ tudtak és tudnak ma is kommunistázni a „bátrak”, ezek a Szocialista Hazáért kitüntetéses szülejű „fiug”, akik üldözöttségükben Moszkvában és Londonban tanulhattak, s akik, szegények KISZ-titkárokként álltak ellen az átkos MSZMP ármánykodásának. Üvöltöznek, hogy a baloldal kerüljön a történelem süllyesztőjébe. Mert ők így képzelik el a demokráciát. Ellenség nélkül, ellenzék nélkül, csak ők legyenek egyedül.
E sorok írója „szegény betűféreg” (Szabó Dezsővel mondva), ezért mondhat olyat, amit egy politikus nem. Teszem azt: tarthatja ostobának a népet, a 80-as IQ-jú megijesztetteket, a megvezetett „szavazógépezetet”, hisz nem számít voksokra. Persze, tudni lehet, mi az oka a magyar populáció szellemi legatyásodásának. A néphülyítés programja Fidesz-regnálás idején mindig kormányzati rangot élvez, ez a diktáló politika egyik fő célja ma is, s minden szinten komisszári kötelesség. Milyen siralom látni, hogy ezek az ungárus fundamentalisták, ezek a mélymagyar„tálibok” milyen könyörtelenek, enyves kezűek, kíméletlen sarcolásukban ugyan meg nem sajnálnak senkit. Nem mondják, hogy uraim, fogjuk már vissza magunkat egy kicsit, hisz a nép lassan már bangladeshi szinten éhezik, nem, viszik, ami mozdítható, lenyúlják, ami még a töröktől-tatártól-némettől-orosztól itt maradt.
Azért azt régen nem gondoltuk, hogy egyszer a népnek majd a tulajdon elitje lesz a legnagyobb ellensége. A nép Orbán vezérre szavazott, mert félt, hogy látják, kire voksol. Mert annyi ukázt kapott a trafiknyikoktól, hallotta eleget a fenyegetést: mi mindenkiről tudjuk, hová tartozik, úgyhogy jó lesz vigyázni. E sorok írójához is temérdek hívás, utasítás, kapacitálás érkezett, hogy takarodjon szavazni a Fideszre, menjen Pestre a menetbe, hallgassa a Vezért a debreceni főtéren stb.), hogy igen is félt, mint nagyapja az ötvenes években - Padláslesöprő, Érted-Jöttünk-Elvtárs-Nem-Ellened-Mátyás idejében.
Árokásó, Aki-Nem-Velünk-Van-Maradjonaz-Égő-Házban. Viktornak nem nagy becsülete van nyugaton, ahol kies kis hazánkat esztendők óta nem tartják demokráciának. Egész-Pályás-Lukasenkó Viktor nosztalgiát mutat a Kádár-éra iránt, akkor is „moszkoviták” voltunk, s most is Putyint kell megmentőnek tekintenünk, s harcolnunk az összes magyar település főterét felújító Európai Unió ellen. Állunk a kétmilliárdos EU-s pénzből megújult főtéren, s vezérimádatunkban fölszedjük az utcakövet, góráljuk Brüsszel felé: vesszen a gyalázatos! Éljen a Putyin-atommutyi!
Milyen párt az olyan – nézem a nézhetetlen, Fidesz-dicsőítő közhíradót -, amelynek a zsigerből unszimpatikus, gyűlölködő arcú, ordasmosolyú, Kószafogú Gabriella a szóvivője? – teszem fel a költői kérdést. Hogy’ nem akadt eleddig egy jóindulatú kommunikáció-szakértő, aki tanácsolta volna: adjanak más feladatot ennek a megkopott rokonszenvű muszáj-Herkulinának, vegyék vissza az első vonalból, tegyék meg pártlevéltár-igazgatónak.
A Fidesz úgy tesz, mintha ő verte volna ki az oroszokat, mintha ő vetett volna véget a szocializmusnak, szabadságharcot vívott volna a mai demokráciakotyvalékért. A Finesz tele van „békében bátor” emberekkel, úgy tesz, mintha demokratikus párt lenne. Azért akik bírnak egy kis érelemmel (itthon és külföldön), tudják: Orbán bevezette a hatalommal való legalizált visszaélést. Ilyen igazságot magunk nem tudnánk kitalálni, ezt a nyugati sajtó mondja hazánkról, s annak immár másodjára is kétharmados vezéréről, aki újabban a keleti despotizmusból szívja a demokráciát. A Moszkva-barát vezér immár harmadjára vezette győzelemre mezei hadait a választások nevű demokráciaimitációban. Miután lenyúlta a sajtót szőröstől-bőröstől (sőt az egész médiát köztévéstől, közemtéistől, közrádióstól), lenyúlta az egész tömegkommunikációt a Magyar1-től a Biharmogyoródi Hírekig, a Kossuth Rádiótól a Süketek és Nagyothallók Híradójáig, ugarrá tette a magyar életet, hogy sírva tallóz, aki él.
Ez aztán a zsenialitás, egynegyeddel kétharmad – üvölti boldog-boldogtalannak liberális érzelmű, nyugdíjas ismerősöm, aki elismeri: a baloldal alig látszott a pályán, nem nagyon volt tehát alternatíva. A választójoggal bírók egynegyede szavazott a Fidesz-KDNP-re, mégis kétharmados többlete van a „gótikus házban”.
Amikor kénytelen-kelletlen el kellett válnunk Ausztriától a trianoni diktátumnak köszönhetően, mi megragadtunk a múltban, s azóta is kivénhedt alkoholistaként emlegetjük a csehóban a régi szép időket. Az osztrákok rögtön megrázták magukat, a sutba hajították a pedig dicsőséges évszázadokat, lemosták magukról a nosztalgiázásnak még a gyanúját is, s gyors, látványos fejlesztésbe kezdtek. Ma a német (nyelvű) tömb legszebb s a világ egyik legfejlettebb, legkeresettebb országa Ausztria. Mi meg királyság akartunk lenni, még a gengszterváltás idején is kacérkodtak sokan ezzel. Orbán ráérzett erre a magyar népi királyéhségre, s mindjárt felajánlotta: lesz ő a királyunk. Enyém a hatalom, tiétek a szorgalom.
Az én kommunistám nem kommunista, a te kommunistád a kommunista. Gőring is azt mondta: én mondom meg, ki a zsidó. S azt is a Fidesz mondja meg, ki a magyar, ki az idegen, ki a hazaáruló, ki a homoszexuális, ki a szalonképes. Egy csókos sohasem tud megbukni. Ha nem teljesít valaki fényesen, mint országos sportvezető, akkor lesz belőle egy hatalmas kulturális intézmény főigazgatója. Ha ott is kitelik a becsülete, lesz belőle klubigazgató mondjuk a gyeplabdásoknál. Egy fideszes nem bukhat meg, nem járhat rosszul. Egy fideszes nem csal, nem lop, nem hazudik, nem buta, nem tehetségtelen. Mindegyik sokkal tisztább, mint bármelyik apostol a tizenkettő közül. Egy sem sáros a több tízezer vazallus közül. Mindegyik feddhetetlen, olyat te nem hallottál, te nyájas, hogy egy fideszest kérdőre vontak volna valamiért. Nem eshet bántódása, mert imádja Orbán Viktort, s ezt messze földön tudják róla.
Az egyik fideszes „alvezír” az MSZMP-ben kezdte, onnan az SZDSZ-be emigrált, de amikor az süllyedni kezdett, a Fideszbe pártolt. S nincs ember, aki ennek az időközben egyébként ivari téren másként gondolkodó karrieristának megmondaná: hátrább az agarakkal, öcskös, elvégre ízlés is lenne a világon.
Szóval undorító a végtelenségig, de legalább van benne valami visszataszító. Igen, nagyon remélem, ha négy év múlva ezekkel a szavakkal keresne fel ismerősöm: hogyan viszonyulsz ahhoz a hírhez, hogy a Fidesz vesztett a választásokon? Most pedig azt mondjuk, amit Antal József a Kádár-érában: alámerülök és kibekkelem.
Mi is, alámerülünk, hosszú téli álmot alszunk és kibekkeljük.
Fogarasi Simon
Új hozzászólás