„Felszabadítónk hősi nevét…”- hangzik az egykor gyakran énekelt úttörődal refrénjének zárósora. A vörös nyakkendős ifjak büszkén zengték világgá, hogy 1945-ben ezen a napon a szovjet hadsereg felszabadította Magyarországot a német megszállás alól. A szerzeményből azonban véletlenül kimaradt, hogy az igazi megszállás csak ezután következett.
Ahogy a Felszabadulás dalaként ismertté vált nóta utolsó versszakában szól, „a szovjetek hős serege századok könnyét így mosta le”. De, ha Rákosi elvtárs, Gerő, majd Kádár és tettestársaik olyan igaz magyarok voltak, akik csak a népért éltek, akkor miért kellett lemosni a haza ezredéves múltjából néhány század könnyét? Érdekes párhuzamot lehet vonni az úttörődal és a kommunisták elsőszámú indulója, az Internacionálé között, amely a rabszolga-hadat arra buzdítja, hogy „a múltat végképp eltörölni” induljon. Már ’19-ben, a 133 napos, kérészéletet megélt Tanácsköztársaság vezetői is ezt vallották, amikor a Hősök terén álló szoborcsoportot elegánsan vörös lepellel takarták le, mutatva, hogy, itt bizony még a fű is vérpiros lesz. Aztán 1945 tavaszán meg is jöttek Sztálin katonái, akik – bár akkor még nem sejtették – csaknem ötven esztendős vendégségbe érkeztek Magyarországra. Rövid átmeneti időszakot követően 1949. augusztus 20-án kikiáltották a Magyar Népköztársaságot. Rákosi Mátyás, mint Sztálin hű követője berendezkedett a totális diktatúrára és az április 4-i napot onnantól kezdve olyan szent alkalomként kellett tisztelni, mint a keresztényeknek húsvétot. A bolsevizmus magyar vonulata szerint ugyanis e napon történt az igazi megváltás, ha már a szakrális értelemben vett megváltást korlátlan hatalmuknál fogva egy az egyben eltörölték.
Az ünnep körül szépen ki is alakult a megfelelő szertartási módszer. Március 21-e, május 1-e és november 7-e mellé ez is (stílszerűen) piros betűkkel került be a naptárba. Poén a történetben csupán annyi, hogy ez a dátum nem is pontos. Az április 4. arra vonatkozott, hogy Sztálin parancsba adta ki, hogy addig kell elfoglalniuk Bécset és német katonáktól mentessé tenni a területet. Kis hiba csúszott a gépezetbe és nemhogy Ausztriáig nem jutottak el, de Magyarországot sem sikerült teljes egészében elfoglalni, de az itt tevékenykedő tábornok félve a generalisszimusz haragjától április 4-i dátummal adott jelentést a hadművelet sikerességéről.
Ennek örömére 1950-től minden évben e napon megállt a munka, de az élet nem. Két választási lehetőség közül nyilván biztonságosabb volt azt választani, hogy az utcán széles mosollyal masírozol az összes többi polgárral együtt. Akinek ez derogált, azért a rendet csendesen, de hűségesen fenntartó ÁVH sétált, aztán vagy őt nem látták, vagy ő nem látott többé. Szóval beindult a felszabadítás-kultusz, amelynek ceremóniájaként az össznépi felvonulás és állami ünnepségek sorozata szolgált. Éltették a „bölcs vezéreket”, Iljicséket még óriásplakát formájában be is vonták az eseményekbe, az úttörők és kisdobosok alkotta gyermekkórusok pedig hangos énekkel, arcukon hatalmas – néha kényszer – mosollyal foglalták össze, hogy a szovjetek jöttek, láttak, győztek. Ami azt illeti, ebből a felsorolásból a „vittek” rejtélyes módon eltűnt, csak úgy, mint azok, akikre lesújtott a párt ökle és a rendszer ellenségeivé váltak. Az efféle magyarokra jobb esetben egy pár vallatás, erősebb pofon, verés várt, a kevésbé szerencsések pedig az Andrássy út 60-as száma alatt álló nemzetbiztonsági épület pincéjét vagy a többé-kevésbé végzetes Recsket kapták. A vidékiek beszolgáltattak, a besúgók kiszolgáltattak, Dobi István kitüntetett, Péter Gábor eltűntetett. Na, ez volt a híres, nevezetes „felszabadulás”.
Barna Marci
Az emlékezetes dal ITT hallható
Új hozzászólás