Az elmúlt hetekben másról sem hallani a napi sajtóban, akárcsak a köz szóbeszédében, mint a nyitásról. Izgatottan kérdezi egymást idős, fiatal, férfi, nő, honfi és külföldi, hogy vitapartnere mit gondol, hová megy, s, hogy védett-e már?
No, de ne szaladjunk előre, nézzük csak szép sorjában a kialakult helyzetet, aztán fogalmazzunk meg némi következtetést! Egyenes arányosság figyelhető meg a Magyarországon beoltott emberek számának növekedésében és a már védettségi kártyával rendelkezőknek megnyíló lehetőségek számának gyarapodásában. Tehát, a valamit valamiért elv érvényesül. A kijárási tilalom a kezdeti megszorításhoz képest már négy teljes órányit enyhült, a vendéglátóipar nyitvatartási ideje pedig a kezdeti „semmihez” képest este 11-nél tart. Továbbra is szabad a döntés joga, de persze, ez a fajta kötöttség sem fog örökké tartani, csupán némi türelemre van szükség. Meggyőződésem, hogy nem elítélendő az sem, aki egyelőre nem kívánja a felkínált orvosi utat választani, s beadatni a vakcinát. A lehetőség mégis önkéntes marad, s négymillió önkéntes már akadt e kicsiny országban, akik számára újra megnyílt a szabad élet jelentős része. E ponton pedig meg is érkeztünk az igazán vitás ütközőponthoz. A védettség kérdésében ugyanis minden van, csak egyetértés nincs. Ellenben, amennyiben nem kezdjük el visszaadni, visszakapni, visszaállítani rég látott, már-már elfeledett életvitelünket, meddig várjunk? Valahogyan el kell indulni. Megtettük.
Személy szerint én és a családom valamennyi tagja rendelkezik már legalább az első dózissal és az azzal járó igazolvánnyal, s előszeretettel veszem igénybe a szolgáltatások széles körét. A tapasztalatok viszont kellőképp megoszlanak minőségüket tekintve. Találkozom kellemes élményekkel, van, hogy kevésbé örömteli látvány fogad egy-egy helyszínen. Amikor a teraszok megnyitottak, szinte érthetetlen volt, mit keres annyi ember az étterem, a kocsma előtt. Viszont szép lassan kezdünk hozzászokni, hogy a Hal közben bárki leülhet meginni egy pofa sört a barátokkal, a fárasztó munkanap után. Persze, mindenféle igazolás, okmány nélkül. A terasznyitás vitathatatlan és cáfolhatatlan siker, generációktól függetlenül. A szakértők sem jelentkeztek meggyőző létszámban kijelentve, hogy bárminemű hiba lett volna ezt az intézkedést meghozni. A fő vitatémát nem is ez adja, hanem az, ami a „felszín” mögött rejlik. Az ajtón már csak azzal az aprónak tűnő kikötéssel léphetek be, ha felmutatom a szükséges igazolványokat. Lassan már az a pillanat is réginek tűnik, amikor az Aquaticum több hónapnyi kényszerszünet után újra kitárta kapuit a látogatók előtt. Szándékosan az élményfürdőt hozom fel példának, hiszen az első napokban szinte alig akadtak olyanok, akik fürdőzési élményekre vágytak volna, az épület bizonyos részei majdnem üresen kongtak. És e ponton állíthatnánk, hogy minden tekintetben annak a térfélnek van igaza, amely egyenesen népellenes kirekesztésnek kiáltja ki az oltási igazoláshoz, vagy a védettségi igazolványhoz kötött belépést. No, félreértés ne essék, nem is kívánok homlokegyenest szembeszegülni ezzel a véleménnyel.
Azt is érdemes átgondolni, a szolgáltatások bizonyos rétegének ki is igazán a célközönsége. Hiszen az Oláh Gábor utcán például, a DEAC kosármeccsén csaknem 800 meccséhes szurkoló gyűlt össze kedden este. Hosszasan lehetne arról is vitatkozni, hogy a focimérkőzésen, a kézimeccsen, de még az említett kosárlabdán sem közelítette meg a megszokottat a hangulat, fél esztendő után már ez is valami volt. Mégis ott marad a félmondat: …de hát lehetne jobb is! Amíg pedig e jövőbetekintő gondolat áthatja az eseményeket, addig érdemes arról is beszélni, hogy miután ilyen szépen, zökkenőmentesen elindultunk ezen az úton, miért ne lehetne megpróbálni némi konszenzusra jutni? A megállapodás – ahogy látjuk – még kicsit arrébb van, s míg azt várjuk, marad a türelmetlen izgalom, hogy vajon mire szükségem lesz rá, megérkezik-e a védettségi igazolvány!?
Barna Marci
Új hozzászólás