A mohácsi csata történelmünk egyik sorsdöntő ütközete, amely százötven évre meghatározta az ország sorsát. Sokan, sokféleképpen írtak róla. Mondhatnánk, a történésekről majd’ mindent tudunk, de az újabb kutatások és a helyszínen évek óta folyó régészeti feltárások új adalékokkal is szolgálnak.
A magyarok és törökök összecsapására 1526. augusztus 29-én került sor. Szulejmán szultán seregének készülődéséről már előző év őszén érkeztek hírek a királyi udvarhoz, de nem kezdődött meg a magyar sereg szervezése. II. Lajos király kincstára üres volt. Pénz nélkül katonákat toborozni akkortájt képtelen vállalkozásnak bizonyult. Eltelt 1526 tavasza anélkül, hogy bármi történt volna csapatépítés címén. Közben egyre több jelzés érkezett, Szulejmán a Duna bal partján vonulva megindult Magyarország ellen. Célja Buda bevétele volt. A május elsejei rákosmezei országgyűlésen lett először téma a török támadás. A király csak június második felében döntött a csapatok tolnai gyülekezőjéről. Július másodikára azonban kevesen érkeztek a helyszínre. A királyi sereg csak augusztus 6-ra ért Tolnára, augusztus 24-re pedig Mohácsra. Ekkorra a véderő kb. huszonötezer főre gyarapodott. A király futárokat küldött Szapolyai János erdélyi vajdához és Frangepán Kristóf horvát bánhoz. Mindkét érintett megindult, de lassan haladtak, bár csapataik létszáma gyarapodott (Szegednél Szapolyainak már tízezres serege volt, Frangepán katonái még Zágrábnál gyülekeztek, tízezres cseh segélycsapat Székesfehérvárig jutott).
Mohácson Tomori érsek, a magyar seregek parancsnoka és a király között vita alakult ki. Tomori azt javasolta, vonuljanak vissza Tolna, (Duna)földvár térségébe és várják be az útban lévő seregtesteket. II. Lajos azzal érvelt, hogy addig kell csatát vállalni, míg a törökök teljes létszámban nem érkeznek a helyszínre. Véleményének komoly alapot adott a csatatértől délre kb. harminc kilométerre emelkedő Báni-hegység, amin a török erőknek át kellett kelniük, elnyújtva az utánpótlási vonalat, késleltetve az ütközethez történő felfejlődést. Természetesen a király szava döntött.
A csata helyszínének megválasztása a magyaroknak kedvezett. Ők választották. A sík Mohácstól délre, hét kilométerre fekszik. A mezőt kelet felől a Duna mocsaras ártere határolta, közepén a Borza patak. Délnyugat felé, a patakkal csaknem párhuzamosan húsz-harminc méterrel magasabban fekvő terasz húzódott, amely messzire elnyúlt észak felé, délkeleti végét pedig egy erdő zárta le. Ennek partoldala eléggé meredek lehetett, akadályozhatta az oszmán sereg felvonulását. A patak és a terasz közti síkon mélyebb teknők sorakoztak, olykor áttekinthetetlenné téve a terepet. A kiszemelt terület enyhén a törökök felé lejtett.
A magyar csapatoknak lett volna lehetőségük a török sereg felvonulásának megnehezítésére. Nándorfehérvár közelében álló Pétervárad erődje két hétig tartóztatta fel Szulejmán hadait. A Száva és a Dráva két természetes akadály. Kisebb erőkkel is visszaverhető lett volna a törökök átkelése. Ez nem történt meg, így az ellenség a folyókon hidakat építhetett.
Augusztus 26-án a magyar sereg már reggel hadrendbe állt. Várakoztak egész nap. Miért? A mai napig nem érteni. Délután három óra körül zivatar tört ki, tartott egy órán keresztül. A csapadék feláztatta, az amúgy is ingoványos talajt. A magyar csapatok csak ekkor támadtak.
A csata lefolyása ismert. A támadás komolyságára jellemző, hogy Szulejmán az elit egységét, a janicsárokat is bevetette, megpróbálva a heves támadást megállítani, visszaverni. A csata sorsát azonban a királyi katonák fegyelmezetlensége döntötte el. Megölt, sebesült törökök fosztogatásába kezdtek. Persze, az ellenség kétszeres létszámfölénye előbb-utóbb érvényesült volna, de a hadrendet megbontók megkönnyítették Szulejmán dolgát.
A csata nem volt túl hosszú. Alig két órát tartott. A vert sereg fejvesztve menekült. Számtalan főúr esett el. II. Lajos király állítólag a Csele-patakba fulladt. Újabb kutatások azonban azt valószínűsítik, hogy az inkább a Duna, egyik kisebb ága lehetett sírja.
Szulejmán túl könnyűnek ítélte a győzelmet, ezért seregét egész éjszaka fegyverben tartotta, várva újabb magyar támadástól (volt tudomása Szapolyai, Frangepán seregeiről, a csehekről. Együtt kb. negyvenezer fő). Csak másnapra bizonyosodott meg, semmi ilyesmitől nem kell tartania. Ezután seregével Budáig menetelt.
A történelem nem játszik a mi lett volna, ha? kérdéssel. Tény, hogy a magyar csapatoknak több lehetősége lett volna a török felvonulás lassítására. Szulejmán hadainak októberben már vissza kellett volna indulnia a birodalomba. Egy hónapnyi erélyesebb védekezés megelőzhette volna a mohácsi súlyos csatavesztést.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás