Számomra minden színházi látogatás öröm. Öröm és ünnep akkor, amikor elindulok az előadásra otthonról, és öröm akkor, amikor hazafelé baktatva visszagondolok, értelmezem magamnak, magyarázom, kóstolgatom az élményeket. Így volt ez most is, amikor a Légy jó mindhalálig előadását néztem meg.
1991-ben mutatták be először a Légy jó mindhalálig musical változatát Debrecenben. Sikerkörútra indult akkor a darab, aztán két évtized múltán hazatért Debrecenbe. A két bemutató egyik fontos közös pontja, hogy Valkay tanár szerepét ugyanaz a színművész alakítja: Dánielfy Zsolt. Hab a tortán, vagy inkább nem is hab, hanem maga a torta, hogy a darabban játszik a fia is, Dánielfy Gergely. (A tapsrendnél egymás kezét fogják!)
Hat éven keresztül mintegy 150 előadáson tapsoltatták a közönséget az előző rendező, Pinczés István rendezésében.
Most viszont az új rendező által szokatlan látószögbe került a rendezés: nem egy „gyerekek fölött álló” rendező vezényelte eggyé a mondandót, hanem egy olyan személy, aki maga is gyerekekkel foglalkozik, pedagógus és egyben színházi szakember is. Tudja, mire érzékenyek a gyerekek, és tudja, mit vár a színpad és a nézőtér. (Vajon a gyerekekkel napi kapcsolatban álló pedagógus másként látja a gyerekeket? Hát persze!) A rendező: Várhalmi Ilona, aki nem mellesleg az Ady gimnázium művészeti vezetője.
A produkció persze nem mai gyártmány, három éve elkészült, de azért a frissítés évről-évre szükséges. Nyilván cserélni, pótolni kell a kifutó fiatalokat, és nagyon figyelni kell az aktualizálásra. Például arra, hogy a főszereplő ne legyen egy szerencsétlen vesztes, egy idióta, akin senki nem tud segíteni.
Nagyon nehéz rendezői feladat, hogy a fiataloknak kiválóan kell táncolniuk, énekelniük és prózát mondani. Egyszerre. Nem kicsi vállalás egy rendezőtől!
Természetes, hogy vannak apró hibák: látszik a díszlettoló munkás, elfelejtenek átfordítani egy táblát, szövegtévesztés…nem érdekes.
De nem tudom értelmezni a képeslapot bevivő postást, aki aztán tánclépésekkel fut ki, - talán ez fölösleges puska a falon, ami nem sül el. Nem tudom, hogy miért kell minden énekbetétnél füstölni?! Az elején arra gondoltam, az álomvilágot jelzi a homályosítással, aztán elvesztettem a fonalat.
Több nézővel is beszéltem a szünetben, hosszúnak találták például a korcsolyázós jelenetet.
Persze, persze: Az erényeket nehéz lenne felsorolni. Olyan sok volt.
És hogy mit lehet megállapítani általánosan és biztosan: Várhalmi Ilona menthetetlenül romantikus. Ezért tudja, tudta átmenteni Nyilas Misi történetét a mai világunkba. Átélhetően, élvezhetően, úgy, hogy állva tapsolt a közönség, ami felejthetetlenné tette az előadást.
Ezért pedig részemről: kézcsók a rendezőnek, főhajtás a szereplőknek és a színpad mögött dolgozó szakembereknek.
Barna Attila
Új hozzászólás