Az ünnepek és a meglehetősen hosszúra nyújtott téli szünet (ami alapjában nem baj) után az iskolában lassan visszarázódott szokásos rend, az órarend szerinti tanítások, foglalkozások hétről-hétre ismétlődő sora.
Az első tanítási nap természetes velejárója a pihenés örömeinek, élményeinek mesélése. Én sem tettem másként. Gyerekeket kérdeztem karácsonyi ajándékokról, szüneti időtöltésről.
Az ajándék frontján nem akadt semmi meglepő. A nebulók trendi cuccok tulajdonosaivá, használóivá váltak. Okos telefonok, tabletek márkatípus elnevezései repkedtek az osztályterem levegőjében, gyorsan megspékelve egy rakás műszaki paraméterrel. A tanulók úgy viselkedtek, mint a felnőttek, amikor frissen vásárolt verdáikkal dicsekednek.
Az egymást túlharsogó lármában csak egy kislány hallgatott szemlesütve. Hozzá is fordultam:
- Te mit kaptál karácsonyra?
Nem szólt semmit. Nem fordult felém. Továbbra is mozdulatlanul, szemét a padra szegezve ült.
- Ugye, kaptál ajándékot? – Erősködtem a szóra bírás szándékával.
- Igen – jött a válasz rövid hallgatás után, miközben testhelyzetén mit sem változtatott.
Folytattam volna faggatását, de a gyerekek egymás szavába vágva, oly vehemenciával újságolták élményeiket, hogy sikerült elterelniük figyelmemet.
Amiket ők élményként éltek meg, engem elkedvetlenített. A gyerekek értelmetlenül ütötték agyon a téli szünet tizenhat napját. Senki sem számolt be szánkózásról, korcsolyázásról, de még egy nyamvadt hóember összehengergetéséről sem. Nem utaztak, nem vettek részt rendezvényeken, ellenben naphosszat otthon fenekeltek számítógépeik, tévéik előtt. Hajnalig „gépeztek”, délig aludtak, aztán kezdődött minden elölről. Az egyik lány napokig pizsamában töltötte az időt, mert eluralkodott rajta a lustaság, az öltözködésre szánt időben is inkább a villogó monitort leste.
Szüneti időtöltésük abnormális jelleget öltött. Egy hamis, életidegen, társtalan világban élték napjaikat, amelyek során virtuálisan megöltek több száz embert, felrobbantották a fél világot, sohasem jutottak el az utolsó játékig.
A kislány továbbra is hallgatott. Újból próbálkoztam beszélgetésbe vonásával:
- Te mit csináltál a szünetben?
- Semmit – azzal többet nem is lehetett belőle kihúzni.
A visszahúzódó, befelé forduló magatartás fölött napirendre tértem, bár éreztem, hogy valami nincs rendben. Gyanakvásomat altatta fejfájása, arra fogtam szófukarságát. Másnap, tanárkollégákkal beszélgetve került szóba a kislány. Osztályfőnökétől ekkor tudtam meg az igazságot.
A kislány árva csecsemőként került a házaspárhoz. A befogadók megfogadták, soha nem fogják tudomására hozni, hogy nem saját gyerekük. Az évek során megromlott közöttük a kapcsolat. A nyiladozó elméjű gyermek csak azt látta, hogy szülei állandóan veszekednek. A ház lakói nehezen éltek. Mindkét felnőtt alkalmi munkából tengődött. Egyetlen biztos jövedelmi forrásuknak az árvasági segély bizonyult. Most, karácsony előtt a nevelőapánál „elszakadt a cérna”. Felvette a segélyt, vitte a kocsmába. Egy este elitta. Tökrészegen állított be. Feleségének sem kellett több, mire pillanatok alatt hajba kaptak. A felbőszült, ittas férfi törni-zúzni kezdett. Felkapta a sparhelt mellé állított baltát, a családot azzal fenyegette. A feleség a félelemtől megbénulva, elnémulva leste a féktelen pusztítást. A kislány remegő kezekkel kapaszkodott anyjába. A tomboló részeg székeket, szekrényeket aprított darabokra. Amikor a lányka kedvenc maciját is lefejezte, a gyermek felsikoltott:
- Apu, miért csináltad?
- Ne apuzz nekem! – Horkant fel az írtó-dúló férfi. – Nem vagyok az apád! Te egy fattyú vagy! – Vicsorogta.
A kijelentés döbbenet erejével sújtott a kislányra. Először el sem akarta hinni, de a nevelője továbbmélyítette a frissen szakított sebet:
- Te egy zabigyerek vagy! - Nyomatékosította, bizony ő nem csak úgy mondta. Azzal földhöz vágta a baltát, s kirohant a házból. Azóta sem látták.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás