Sokadjára tesszük meg az utat Bodaszőlőre, Zsuzsához és öt gyermekéhez, de a mai valahogy más. Nagyobb a csend, csak belül hangos a némaság. Itt így ér utól az ünnep hangulata. Alattunk jég reccsen, körülöttünk sűrű ködbe kúszik a kéményekből felszálló, szúrós szagú füst. Ránktelepszik, mintha egy színpad díszlete lenne. De ez a darab nem ér véget, a függöny nem hull le, fellélegezni nem lehet.
Nézem ahogy jön felénk, karján a 2 éves Melanival. Fáradtan mosolyog, fáradtabban, mint szokott. Hosszú fekete haját copfba fogta, bogárszemeit fekete szemceruzával keretezte, mint mindig. Mögötte fülig érő szájjal szaladnak a fiúk, Nikolasz, Benji és Karcsi. Tifani épp hazaért a munkából. Ő a legidősebb lánya Zsuzsának. Magas, vékony, talpraesett lány. Kereskedelmet tanul, gyakorlaton volt Debrecenben egy áruházban.
Most mind ott állunk a düledező kapuban. A csomagokat a fiúk pakolják ki az autóból. Ruhát és tartós élelmiszert hoztunk. Szaladnak vele be a házba. Addig a szokásos kérdéseket teszem fel Zsuzsának, enyhíteni akarom valahogy saját zavaromat, mert még mindig mellbe vág a tehetetlenség és a szégyenérzet bénító elegye, amiért tudom, hogy nem tudok olyat adni, ami igazán segítene.
Minden alkalommal beinvitál, most először fogadom el, ki tudja, miért. A ház egyik apró ablakában egy kis télapó jelzi az ünnep közeledtét. Hátul hatalmas termetű kutya hangos ugatással jelzi jöttünket. A házba lépve az első gondolat, ami megfogalmazódik bennem, az, hogy meleg van, és ez jó. A kis rozsdás kályha teszi a dolgát, mellete a heverőn Benji figyel. A házban három helyiség van. Egy konyha étkezővel, egy háló és egy fürdőszoba. Leülünk a étkezőasztal mellé. Egymás után bukkanak fel a kíváncsi gyerekfejek a hálószoba ajtajában. Tifani is kijön.
Elmodja, hogy minden reggel öt órakor indul az iskolába. Gyalog a buszmegállóig fél óra az út, ami nem mindig kellemes, hidegben, sötétben, sárban. Nem panaszkodik, csak elmondja. Inkább a testvérei miatt aggódik
- Télen nagyon rossz nekik. Mire odaérnek az óvodába, iskolába, átázik a cipőjük és sárosak lesznek. Volt, hogy a kóbor kutyák is megkergették őket, ugye fiúk?
Erre azonnal berobban a kis étkező közepére Nikolasz, és belekezd a sztoriba: - Ki amerre tudott, futott, menekült! Anyát is majdnem megharapta! Én biciklivel voltam, nem tudott utolérni! - mondja hangosan.
Nikolasz a férfi a háznál, néz büszkén Zsuzsa a még mindig diadalittasan mosolygó fiúra.
- Mióta éltek itt?
- Kilenc éve. Intézetben nevelkedtünk a két bátyámmal, Komádiban, miután a szüleink meghaltak. Én akkor hat éves voltam. Addig Debrecenben laktunk a Nagysándor-telepen. Ott sem voltak jobb körülményeink, csak a város közelebb volt. A szüleim minden munkát elvállaltak, amit tudtak. Mentek napszámba, építkezésekre, paradicsomot szedtek, palántáztak, mikor mit. Aztán anyukám beteg lett és mehalt. Nem sokkal utána apukám is.
Az intézetből 17 évesen eljöttem. 600 ezer forintot kaptam a kezembe életkezdéshez.
A házsort, ahol laktunk, addigra lebontották. Megismertem a páromat, és a gyerekek már ide, Bodaszőlőre születtek. A bátyáimmal megszakadt a kapcsolatom. Úgy tudom, a Dunántúlon élnek - mondja elmerengve, párás szemekkel.
Kérdezem a párjáról, aki akkor hagyta el, amikor én kapcsolatba kerültem Zsuzsival.
Szűkszavú, de határozott a válasza.
- Elment. De jobb ez így mindenkinek. Megoldok mindent, amit tudok, egyedül. Miután az óvodában kiderült, hogy egyedül maradtam, jöttek ellenőrizni a gyámügytől, hogy megfelelőek-e a körülményeink. Ki kellett festenem és bútort kellett szereznem. A kéményt is rendbehoztam egyedül, tudod már az előző telet is éppen kibírta. Jó, hogy nem tegnap jöttél! Láttad volna, hogy néztem ki! Kormos voltam a talpamtól a fejem búbjáig! De látod, milyen szépen megoldottam. Nem lehet panasz rám. Megteszek mindent a gyerekeimért. Mi így együtt jól vagyunk. Lehetne néha kicsit könnyebb, hogy szusszanjak egyet - neveti el magát.
Melani sírdogál. Mesét szeretne nézni. Tifani ölbe veszi, és bekapcsolják a tévét. A pici hálószobában minden olyan tarkabarka. Nem szedett-vedett. Itt valahogy otthont teremtenek a színek.
Összecsomózott függöny takarja a kis fürdőszobát, ahol se víz, se villany nincs. Kisebb- nagyobb lavórok, vödrök és száradó ruhák teszik ki a berendezést.
- Vizet a dűlő végéről, a kútból kell hozni. Főzni ezen a gáztűzhelyen szoktam.
Mutatja, hogy csak egy gázrózsa működik. Eszembe jut, hogy már legutóbb is beszéltük, hogy kellene egy másik tűzhely. Nagy lábasban tésztaféle várja az éhes kis szájakat. Most is az a gondolatom támad, mint amikor a meleget megéreztem, hogy van étel, és ez jó.
- Áram pedig feltöltős rendszerben van. Mindig teszek pénzt a kártyára, hogy ne maradjunk villany nélkül. Látod, mennyire szeretik a mesét nézni. Ekkor tűnik fel, milyen csend lett. Benézek a szobába. A közös ágyon négy gyerkőc nézi szájtátva Peppa malac kalandjait.
- Fél hétkor kelünk minden reggel. Nyolc órára be kell érni az iskolába Nikolasszal és Karcsival. Benji megy az óvodába, aztán én Melanival vagy hazajövök, vagy busszal Józsára megyünk bevásárolni. Ilyenkor kölcsön kérem a szomszédtól a babakocsit, mert nekünk nincs sajátunk, viszont Melanit már nem bírom cipelni. Aztán hazajövök, főzök és már mehetek is a fiúkért. Közben fát vágok, begyújtom a kályhát, hogy mire mindenki hazaér, meleg legyen.
Úgy tűnik, Peppa malac elvesztette varázsát, mert egyre sorakoznak a szobából az ajándék szaloncukortól maszatos szájú gyerekek. Benjitől kérdezem, mit hoz a Jézuska, mire nagyfiús komolysággal közli velem, hogy ő már tudja, hogy nem létezik. Nikolasz és Karcsi is hasonló véleményen van, és mivel Melanit még a mese köti le, nem látom értelmét meggyőzni őket a csoda létezéséről. Magam sem tudok hinni benne az adott pillanatban.
- Azért lesz egy kis karácsonyfánk - oldja a pillanatnyi csendet Zsuzsi.
- Egy kis műfenyőt sikerült szerezni, egy hirdetésben találtam, ingyen elhozhattuk.
Benji büszkén adja elő a szerepét, amivel az iskolában készülnek. Amikor megkérdezem, hogy ő mi lesz, csak annyit mond: a közepe. Nikolasz már szégyenlősebb, de azért elmondja, hogy tánccal készülnek, és igazi koreográfiát kell begyakorolniuk. Ahogy csillog a szemük, miközben erről mesélnek, jön a gondolat, hogy ők is várakoznak, és ez jó.
Nem faggatom, mennyi pénzből kell gazdálkodnia havonta, ahogy arról sem, milyen időközönként juttatnak nekik segélyt, adományt. Látom. Nem számonkérni jöttem. Mielőtt megveregetném a vállam, hogy milyen jót tettem, így az ünnepek közeledtével, nézem őket és arra gondolok, ha csak karácsonykor lennének éhesek, akár még ünnepelnének is. De így be kell osztani mindent, amit kapnak, hogy az ünnepek után is kerüljön étel az asztalra.
Melani álmos szemekkel, nyűgösen bújik édesanyja ölébe. Fel sem tűnt, hogy kint már sötétedik. Ideje indulni. Csendben lépkedünk a fagyos sárban, a kutya unottan figyel, már nem ugat. Kikísérnek a kapuig, elköszönünk, és jelentsen bármit, kellemes ünnepeket kívánunk, akkor is ha elmúlik karácsony.
Duró Kata
Új hozzászólás