(Fel)menni Budapestre

A főváros egyik szép arca, a Parlament környéke

Elég régen jártam utoljára Budapesten, azonban a sors úgy hozta, hogy pénteken el kellett látogatnom hazánk ékes, neves fővárosába. Nem igazán számítottam akkora inger- és élményzuhatagra, ami már az indulástól kezdve ért, de mondhatom, sok szempontból átértékeltem Budapesttel való kapcsolatomat, s azt, hogy e nap után miért tartom jogosnak a „fel” igekötő használatát a várost illetően.

A vonat nem sokkal délelőtt 10 óra után indult. Alaposan tisztított, a végletekig rendben tartott, gyakorlatilag elsőosztáyú IC-kocsi ülésére szólt a jegyem. Valamennyi állomásra az előre jelzett időpontban, valahova még egy picit hamarabb is érkezett. Az én utam Kőbányán ért véget. Nyilván, a látvány alapján nem a Budapest, Budapest, te csodás kezdetű egykori sláger ugrott be, de a KöKin tapasztaltak jóval felülmúlták az elvárásokat. Valószínűleg az is hozzájárult, hogy az ott megszokott „közszereplők” jóval csekélyebb számban fogadtak, mint arra kedves barátom (akit épp látogatni készültem) felkészített, de az a néhány veszélyesnek tűnő, kérdéses egyed sem zavart. Könnyedén megtalálható valamennyi szolgáltatás, minden pontosan, érthetően van feltüntetve a táblákon. Igazán bőségesen ellátják tájékoztatóval az érkezőket az arra a célra rendeltetett pontok. Néhány megállónyi M3 után a Nagyvárad tér és a Ludovika Campus (Nemzeti Közszolgálati Egyetem) fogadott. Ami azt illeti, némi kontraszt azért felfedezhető a 8. kerületi utcák és a kerítésen belüli park rendezettsége között. Azonban úgy érzem, ez részletkérdés. Hiába az eddigi számos pesti utam, most döbbentem rá először, hogy a bizonyos távolságig ugyanazon vonalon közlekedő, különböző jelű villamosok nem felváltva érkeznek, hanem sorra követik egymást az esetenként Budára is átlátogató, azonos jelzésű szerelvények. Egy perc sem telt el, három 2M számozású sárga kocsi zakatolt el előttem. Azon kívül mindenfelé fiatalok, idősek, igyekvők és ráérők, dolgozók, tanulók – igazi nyüzsgő világváros képe fedezhető fel.

Miután találkoztam cimborámmal, fel is szálltunk egy villamosra, s Budára vettük az irány – igaz, kicsit elbizonytalanodva. Engem ugyanis magával ragadott a lelkesedés a kívülállók számára áttekinthetetlennek tűnő tömegközlekedési bőségnek köszönhetően, s méla csodálkozásom miatt az ellenkező irányba indultunk, de legalább láttunk némi világot. A Ferencváros-Józsefváros-Belváros-vonal maga a megtestesült ellentmondás. Az egyik utcán omladozó vakolat, kitört ablakok, szerencsétlen sorsú csavargók, a következő megálló mellett pedig már lenyűgöző, új építésű irodaház, századeleji polgári lakások, majd újra egy pofon a cudar valóságtól. A Duna fölött Budára átzötyögve, mintha időutazás történt volna. Az egykor a zseniális Karinthy Frigyes és rendkívüli kortársai törzshelyeként működő Hadik Kávéház teraszáról frissen festett, virágos erkélyekre látni, üzletek, új és régi, patinás épületek sorakoznak. Jó, lehet, hogy előbb a Moszkva, akarom mondani, Széll Kálmán téren kellett volna kezdeni, s e kettősség alapján megítélni Budát, de előbbi a látottak nyomán sokkal inkább jellemző. Buda és Pest. Ég és föld. Szerintem mégis mindkettő szerethető, legalábbis hozzáállás és igények kérdése. Bulizni és az éjszakai élet, a sportvilág felfedezéséhez nyilván nem Budára szeretnék elsősorban újra ellátogatni, hanem Pestre, a történelmet pedig, ha nem múzeumokon, hanem a színtiszta múlton keresztül szeretném megismerni, valószínűleg Budát veszem előbb célba. A Parlament, a Duna-part, az Országház környező utcái, a diplomáciai centrum egyenesen a vendéglátóipar, a turizmus pesti paradicsoma. A napom csúcspontja ezúttal mégis a Deák tér látványa volt. A Fröccsterasz fiataloktól hemzsegő széksorai, a park pázsitjai, az óriáskerék körüli terep a debreceni Nagyerdőt juttatta eszembe, Campus Fesztivál idején. Egy tér Budapesten, ahol csak a pillanat létezik, sem járványhelyzet, sem csend nem ismert. Ahogy a fővárosban szinte sehol.

Ami azt illeti, sosem voltam híve, hogy azt a kifejezést használjuk: Budapestre bárhonnan „felmegyünk”. Hiszen például Salgótarjánból miért is mennék fel oda, ami ahhoz képest lent van? Miért? Mert az élet ott egy percre sem áll meg. S ehhez szükség volt eddigi 20 földi esztendőmre, hogy végre megértsem, de szerencsére egyetlen nap alatt rájöttem: hazánk fővárosába igenis fel lehet menni.

Barna Marci

Új hozzászólás

CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.