A tánc mindenkié

Fröhlich Viola konduktor, a Marble17 Tánciskola kortárs tánctanára, 2022 szeptemberétől oktat kerekesszékes gyerekeknek is táncot. Jelenleg Budapest belvárosában tevékenykedik. Régi ismeretségünk és fiatal kora okán tegeződünk.

- Mivel minden cselekménynek van forrása, elárulod, honnan ered az érdeklődésed a kerekesszékes emberek iránt?

- Az anyukám és apukám is orvos, és érzékenyítve voltam nem csak a beteg, hanem a sérült emberek iránt is. Hozzá voltam szokva, hogy például, ha utaztunk vidékre és anyum meglátott a buszon egy látássérültet, akkor segített neki leszállni, átadta a helyét vagy átsegítette a zebrán, és ez a mindennapjaim része volt.

Honnan kezdődött még? Nyolc éves lehettem és úton voltam balettra. Láttam a buszon egy kerekesszékes kislányt, és az anyukám nagyon jóba lett az anyukájával, utána én is elkezdtem beszélgetni a kislánnyal. Akkor szóltam neki, hogy jöjjön el velem balettra. Anyukám mondta, hogy ő nem, nem jöhet el velem balettra, és nem értettem, hiszen miért ne jöhetne? Ez egy teljesen normális dolog volt számomra, hiszen ő is ugyanolyan gyerek, mint én. Így kezdett el érdekelni ez az egész. Eredetileg orvosnak készültem és a koraszülött gyermekek érdekeltek, meg az olyan felnőttek, akik valamilyen rehabilitációra szorultak.

Egyik barátnőm, mondta, hogy a Pető intézetben a konduktor szak nagyon jó, és már a Semmelweis Egyetemen belül van. Ott elmondták, hogy az első évben a nulladik naptól személyesen ott vagy a mozgássérült gyerekekkel. Már első nap bementem a gyerekek közé, és ez nagyon megtetszett.

- Mennyire van igény a kerekesszékes táncra? Nehéz volt jelentkezőket toborozni?

- Nem nagyon néztem utána a kerekesszékes táncnak, Instagramon nagyon sok olyan táncost követek, akinek az óráján megfordult kerekesszékes, és már ott elkezdtem gondolkodni, hogy nekem ez lesz az utam, hogy a sportszenvedélyem összekötöm a másik szerelmemmel, a hivatásommal. Akkor gondoltam rá, hogy elkezdem, elindítom, ahogy végeztem, szeptembertől.

Úgy toboroztam, hogy személyre szóló posztokat töltöttem fel, illetve olyat, amiben a szakmaiságom és jövőképem megjelenik. Erre a facebookot választottam a legjobb platformnak. Nagyon sokan megosztották a posztomat, színészek is, amire nem is számítottam. Rögtön szerveztem egy nyílt órát, amire három kerekesszékes kislány jött el. Egy öt éves, egy nyolc és egy kilenc éves, akik közül két kislány lemorzsolódott egy hónappal ezelőtt, így most egy kislányom maradt. A beharangozó után nagyon sokan érdeklődtek, viszont vagy fejlesztés miatt, vagy arra hivatkozva, hogy messze laknak, és nem tudják megoldani az utazást, így ők nem kezdtek el hozzám járni. Nagyobb volt egy kicsit a füstje, mint a lángja, ezt tapasztaltam. Meg nyilván félnek kipróbálni, az ismeretlenbe lépni.

Ezért is lesz jó a fellépés, mert látni fogják, hogy semmi félnivalójuk nincs, ez egy természetes dolog, hogy egy kerekesszékes kislány ugyanúgy táncol, mint egy ép, fejlődésben lévő kislány. Abban reménykedem, hogy ha elindítom a felnőtt kerekesszékes táncot, majd arra is felfigyelnek és csatlakoznak.

- Milyen fellépésről beszéltél?

- A Marble17 tánciskolának a gálájáról, amelyet félévente rendezünk meg, egyet télen, mint karácsonyi gálát és egyet tanév végén. A tanárok csoportjai lépnek fel, és mutatják meg a tehetségüket.

- Jelenleg egy kerekesszékes tanulód maradt...

- Igen. A kortárs tánccsoportommal együtt összesen tizenhatan vagyunk a színpadon. Általában témákat szoktam megadni az előadásaimhoz, a mostaninak a témája ,,angyalok a földön” - ezzel azt akarom megmutatni, hogy ők köztünk élnek és normális dolog kerekesszékkel táncolni.

- Egy koreográfiában külön foglalkozol a kislánnyal, vagy a többiekkel együtt?

- Neki is van külön órája, illetve a kortárs tánccsapatomnak is, viszont, amikor a gálára gyakoroltam, összevontam a koreográfiákat, és akkor adaptáltam az adott koreográfiát kerekesszékre.

- Hogyan fogsz neki egy táncórának? Mennyire más, mint egy átlagos táncóra?

- A kortárs tanulóimnál jóval fiatalabbak, játékosabban zajlanak az órák. Mesefilmek zenéit válogatom össze, és erre melegítünk be. Ezenkívül minden egyes pont megegyezik a táncórámmal, bemelegítünk, ugyanúgy vannak improvizatív kontaktfeladatok táncban. Utána egy koreográfiát megtanulnak, aztán kiveszem őket a kerekesszékből és a földön relaxálunk, nyújtunk. Annyiban más, hogy a bemelegítésnél, amikor az alsó végtagokat kell bemelegíteni, akkor azt szoktam mondani, hogy a kezükkel segítsék emelni a lábukat, masszírozzák át.

- Tapasztalataid szerint, mennyire okoz nehézséget a tánc a tanulóknak? Akár mentálisan, akár fizikailag.

- Abszolút semmi nehézségük nincsen. Az az érdekes, hogy a legkisebb gyerek, aki maradt, nagyon összetetten sérült, mert a kerekesszékben mozog, és nem beszél egyáltalán. Amióta elkezdett táncolni, egyre jobban értem őt, és azt látom rajta, hogy az önkifejezésének egyfajta eszköze, hogy táncol. Azt vettem észre, hogy semmilyen fizikai vagy mentális akadály nincsen előttük a táncórák során. Nyilván nem úgy végzik el az adott feladatsort, mint én, de nem is akarom, nem is javítom ki őket. Az a lényeg, hogy a saját stílusukhoz, tempójukhoz mérten táncoljanak. Ahogy nekik jólesik. Ugyanúgy megmutatom nekik, hogy kell csinálni, de ha valaki például felső végtagi sérült, nem mondom, azt, hogy nyújtsa ki jobban a karját. Valamennyire ez szembemegy a szakmával, de nem a szakmát szeretném képviseltetni, hanem a táncot. Az a lényege, hogy szabadon, kényelmesen érezd magad abban az adott mozdulatsorban.

A kislány, akit oktatok, jár konduktív nevelésre, és segédeszközzel járatják, kerettel. Emiatt, mivel ő képes erre, ezt is beleraktam a gálás előadásba: kiveszem a kerekesszékből, lefektetem a földre, és ugyanúgy végez kortárs, földes elemeket, mint mindenki más, és ugyanúgy sétál a kerekesszékből kivéve.

- Milyen mondattal motiválnál embereket az óráidra?

- A gálánk arra épül, hogy a tánc mindenkié, bár ezt nem is igazán kell kiemelni, mert ez evidens. Attól lesz jó a társadalmunk, hogy úgy neveled fel a gyerekedet, hogy köztünk vannak olyan emberek, akik kicsit mások, nem feltétlen a mozgásukra értem, hanem más a személyiségük, a gondolkodásuk és ez magától értetődő, mint ahogy az is, hogy a kerekesszékes gyerek együtt táncol a teljesen egészségessel. Nem kell ahhoz négy végtag, hogy tudjál táncolni. Ez lenne a motiváció alapja és hatalmas húzóerő az, hogy egy kerekesszékes kislányt beviszel egy olyan terembe, ahol vele egyidős kislányok vannak, csak ép fejlődésmenetűek. Nagyon motiváló mind a két fél számára, ez oda-vissza örömteli.

Szabó Alexandra