Nyári gyerek vagyok, az a szélsőségesen nyárias fajta, aki az élet minden értelmét a nyárban látja. Most elmúlt. Eddigi írásaim közül az eddigi talán legnyomottabb következik. Így talán jobb lesz, s könnyebben elviselhető, hogy itt az ősz.
Nyár az az időszak, amikor igazán él minden. A város pezsgése, a zöldellő természet lüktetése, a barátokkal való, korlátok nélküli találkozás, az utazás és a szabadság így együtt tökéletes rendszert alkot. Debreceniként különösképp tudom, mit jelent augusztus 20. szívdobogása. És nincs az az erőszak, az a politika, eszme, ami ezt megzavarhatná. Sőt, nyáron még azok a korlátok is megszűnnek, amelyeket addig akarva akaratlanul is ki kell bírni, mert a sors ránk erőlteti. Aztán hirtelen végeszakad. Bródy János is megénekelte már: „Hát elmúlt ez a nyár is újra ősz van már, hulló levélen csillan a bágyadt napsugár…”. Kell ennél tökéletesebb kép az őszről? Számomra a természet ilyenkor nem pihen. Meghal. Haláltusája, a száraz, hulló levelek csörgése, az egyre gyengébb, bágyadó napsugár halála pedig épp oly fájdalmas, mint embertársamé. Az egész természet elmúlik, egy kicsit velem, velünk együtt. Az élmények emlékké válnak, egyre távolabbi, szertefoszló képekké. A nap pedig hosszú-hosszú szenvedés után megnyugszik, körülöttünk pedig a világ egyre sötétebbre és sötétebbre fordul. Azok a keserves őszi esőcseppek úgy gördülnek le az ablakon, mint valaki, távoli, fontos személy arcán a könnycseppek. Mintha zokogna annak láttán, ami velünk, mindannyiunkkal történik úgy, hogy beletörődünk, szinte észre sem vesszük. Ide születtünk, erre az éghajlatra, ebbe a körforgásba, hogy amitől borzongtunk egyszer, az elmúlt, de mégis visszatér, ez a sorsunk. Elfogadjuk a sötétséget, a hűvös szelet és azt, hogy a remény ellenére megint elmúlt a nyár. Korántsem biztos azonban, hogy újra vár az a bizonyos Balatoni nyár.
Úgy érzem tehát, hogy a nyárral együtt egy részem is tovatűnik. Persze, ilyen a természet. Meghal, újjászületik. Pláne most, amikor az emberiség egyetlen emberként támadt fel hamvaiból egy történelmi viharból. A Föld azonban megint meghalni készül, ránk szakadnak az egyre veszedelmesebb, károsabb korlátok, az ég elsötétül, az eső pedig még a könnyeket is lemossa, amint megérkezik ősz. Végül pedig felváltja a rideg és kegyetlen tél. A már említett dal folytatását hagyom itt végszónak: „Lesz még egyszer új tavasz bár lehet, hogy nélkülünk…”.
Barna Marci
Új hozzászólás