Elment. A Nemzet Színésze, aki nevettetett, gondolkodtatott, szívfacsaróan meghatott. Nem tudni egyelőre, ki veszi majd át a helyét a legnagyobbak közt, de annyi biztos, magasra tette a mércét, és az ő helyébe lépni a 12 legjobb közt, Istentől kapott megbízatás.
Rengeteget gondolkodtam, miként fejezzem ki azt a hálát, amelyet Haumann Péter iránt érzek, hogy láthattam a képernyőn és a színházban játszani. Zseni volt, a legnagyobbak közt is kiemelkedő. Ám mégis most kettő olyan filmből kiindulva szeretnék megemlékezni róla, amelyek bár lehet, hogy a kritikusok és a szakemberek szerint nem a leghatalmasabb alakítások voltak ettől a kivételes művésztől, számomra mégis a két legfontosabb. Engedjék meg tehát, hogy egy kicsit most saját érzelmektől vezérelve fogalmazzam meg ezeket a sorokat és ne a színi szakmai kritériumok alapján. Annak idején, még kisgyerekként láttam először a Szabadság, szerelem című magyar játékfilmet, drámát. Az 56-os szabadságharcról szóló filmben Haumann Péter már az első percekben feltűnik, Feri bácsiként, a titkosszolgálat egyik vezetőjeként. A karakter, amelyet alakított, Fenyő Iván kihallgatásánál és a film egészében nem volt pozitív személy, hiszen az egyik fő antagonistája volt a forradalmároknak. Mégis kedvencemmé vált. Az a tökéletes beleélés, a hang, a tekintet megragadott, már egészen fiatalon. Haumann egy volt a filmmel, ő maga volt a megtestesült profizmus. Ez azért is különleges, mert nagyjából a kétezres évek közepe óta úgy tűnik, a színészek sokkal inkább viselkednek úgy, mintha a színpadon állnának, mintsem a kamerák előtt. E film kapcsán azonban Haumann alakítása egy életen át elkísért, kísér a mai napig. Olyannyira, hogy a középiskolában, amikor tizedik osztályosként ünnepi színdarabként a Szabadság, szerelem történetét adtuk elő, Feri bácsi „jelenléte” kiemelt szerepet kapott. Ezt a karaktert Ricsi barátom alakította, de a filmnek egyébként nagy rajongójaként mellém állt cimboráimmal úgy gondoltuk, Haumann Péter istenáldotta zsenialitását nem hagyhatjuk ki. Az ő jelenetei voltak a kizárólagosak, amelyet az ő hangjával, képével játszottunk le a darab közben. Ő volt a tökéletes karakter.
Aztán közeledett a középiskola vége, és már idősebb, érettebb fiatalként találkoztam a Kalandorok című igen mély és a magyar valóságot a legkegyetlenebb oldaláról bemutató drámával. Nyomott hangulatú, mondhatnám, elcseszett generációk közös sorsát prezentáló cselekményt vittek a képernyőre Rudolf Péterék. A Haumann Péter által életre hívott, tipikus erdélyi, falusi nagypapa optimista és a végletekig higgadt, a színészóriás hangjával a legpontosabban illeszkedő személyisége volt, amely igazán meg tudta szerettetni velem a filmet. S persze sorolhatnám a zseni bármely alakítását, hibát aligha találnánk bennük. Legyen szó akár Csehov-paródiáról, Platón-monológról, vagy könnyed ifjúsági előadásról. Nagy volt, a legnagyobbak közt is kiemelkedő. És az oka, hogy miért napokkal kegyetlen és tragikus távozása után születnek meg e sorok, csupán annyi, hogy gondolkodtam. Sokat, nagyon sokat. Mert ezt a tényt, hogy a Nemzet Színésze, a legenda, a Patás, Feri bácsi, a Magyar Vándor Anonymusa és megannyi feledhetetlen karakter fizikai valójában nincs többé. Mert nincs többé az az utánozhatatlan zseni, aki a magyarok egén az egyik legfényesebb csillagként ragyog tovább, munkája, műve pedig immár örökké velünk marad. Ő pedig már az égieket kápráztatja el együtt Venczel Verával, Gábor Miklóssal, Latinovits Zoltánnal, Őze Lajossal, Zenthe Ferenccel és a többiekkel.
Köszönjük! Jó utat, Haumann Péter!
BM
Új hozzászólás