A napokban jelentősen felerősödtek a közvélemény hangjai, amelyek elsősorban Dzsudzsák Balázst és karrierjét támadják. Hadd szóljon most egy kicsit az ellentábor hangja is!
Sokáig hezitáltam, megírjam-e jelen jegyzetemet. S, ha igen, hová posztoljam!? Facebookra, vagy írjak belőle egy ilyen cikkszerűséget!? Végül utóbbi mellett döntöttem, gondoltam, kihasználom a nyilvánosság legféltettebb, legtöbb kérdéssel övezett terét, a sajtómédiát.
Adott egy futballista, aki jelenleg talán az ország legtöbbet emlegetett játékosa. Talán már ez sem véletlen, hogy Dzsudzsák Balázs neve hallatán az is felkapja a fejét, aki nem igazán futballkedvelő. Mégis ismeri, tudja, mert Balázs letett annyit az asztalra, hogy nevét valamennyien megjegyezzük. És emlegessük továbbra is, hiszen nevelőklubjával, a Debreceni VSC-vel még mindig aktív és meccsről-meccsre lelkiismeretesen küzd. Mert ez tény. És csak az nevet rajta és legyint rá, aki nem látja, csak mondja, amit hall és amit a tömeg mond. „Kiöregedett, lelassult”, „Eindhoven után a foci helyett a pénz után ment”…sorolhatnánk tovább azokat a gyomorforgatóan irigy mondatokat, amelyeket a közösségi média napról napra tömegesen tol elénk kommentek, posztok formájában.
Akkor most soroljunk mást! A puszta tényeket, amelyekkel még a szamár sem nagyon tud vitatkozni. Alig egy esztendővel válogatottbeli bemutatkozása után alapemberré vált a Nemzeti Tizenegyben. Mert akkora nyomot hagyott edzőben, szurkolóban. Aztán 108 alkalomig meg sem állt, hiszen épp ennyiszer lépett pályára a címeres mezben. Amikor Románia ellen egyenlített, az egész ország, talán Európa csodájára járt a ballábának. Aztán teltek az évek, megjártuk az Eb-t, Balázs megjárta a kaput, amikor egymás után szerezte utánozhatatlan technikával a szabadrúgásgólokat, osztotta a gólpasszokat, és megállíthatatlan volt. Focizott, tette a dolgát, ahogy teszi a mai napig. Kérem, az vesse rá az első követ, aki nem azt az ajánlatot választja, amely számára a legkedvezőbb! Ami pedig az általa választott futballterep színvonalát illeti, azért Mahacskalában még szerzett gól nélkül is szívesen focizik az ember Roberto Carlos vagy Samuel Eto’o csapattársaként.
Azonban ne a múltból éljünk, nézzük a jelent! A DVSC egy év visszafogott kaland után újra a jól megérdemelt helyén, az élvonalban menetel. A feljutás egyik motorja pedig az a srác volt, akire a Lokiban figyeltek fel a korosztályos és a felnőtt válogatottnál is, és szinte gyerekként volt bajnok. Igen, visszatért, mert vissza kellett térnie, oka volt rá és ezt bizonyítja is. Persze, mind látjuk és belátjuk, a sebessége már nem a fénykort idézi. Mégis korát meghazudtoló vehemenciával és lelkiismeretességgel irányít a pályán és tartja össze a csapatot az öltözőben. A szövetségi kapitány pedig nem kívánja behívni, annak okán, hogy a középpálya adott területén más típusú játékosokra számít. Még egy búcsúmeccset sem érdemel az a fiú, aki kapitány volt, kapitány lett és egy város fogadta könnyek között újra ott, ahonnan elindult, a Nagyerdőn, és minden egyes percben, amit a pályán tölt, bizonyítani akar.
Biztosan közhelyes, de hát mit mondhatnánk? Amit látunk, azok a kész tények, és néhány Facebook-fotó, pletyka, átpolitizált megnyilvánulás, vagy épp a régmúlt miatt őt lehet utálni, lehet szeretni…de ő volt, és ő is marad, akinek a neve hallatán bármely magyar felkapja a fejét! Mert még mindig ő a Dzsudzsák Balázs.
Barna Marci
Új hozzászólás