Dzsudzsák Balázst fiatalon a fél ország ünnepelte, ma már legalább ennyi, ha nem több ember átkozza, s temeti őt. Pedig népmesébe illő hősként kezdte, olyasfajta figuraként, aki tehetségének, adottságainak és nem utolsósorban szorgalmának köszönhetően, a maga végtelenül szimpatikus egyszerűségével elindult az ismertté, elismertté válás rögös útján.
Előbb a DVSC-t segítette bajnoki címhez, majd Eindhovenbe szerződve röpke pár hónap leforgása alatt vált alapemberévé a holland élklubnak, amellyel első szezonja végén rögvest aranyérmet ünnepelhetett.
„S hol a vége?” – kérdezgettük bizakodva akkortájt. Határ lehet a csillagos ég, mely futballról lévén szó, mindannyiunk szeme előtt egy topbajnokság topcsapatának képében kristályosodott ki. Sokan beszéltek Valenciáról, még többen az olasz ligáról, spanyol lapok pedig a Real Madrid érdeklődéséről cikkeztek. Ám a dolgok nem történnek csettintésre, vagy bemondásra, így Balázs álomszerűen startoló pályája is más irányt vett. Gyorsan elindult a süllyesztőn, mindazon jobb sorsra érdemes társaihoz hasonlóan, akik bár nem szenvedtek hiányt ambícióban és tehetségben sem, Dzsudzsáktól azért jócskán elmaradtak. Hisz nem rajongta körbe őket az ország, a szakma és egyetlen mérvadó külföldi liga sem (gondoljunk csak az ex-interes Filkor Attilára,Koman Vlagyimirre, vagy épp Farkas Balázsra).
Tény, alakulhatott volna másképp. Jobb döntésekkel? Okosabb menedzseléssel? Kicsit több szerencsével? Talán mindegyikben rejtőzik egy elég erős részigazság. Én mégis azt mondom, ez a történet csak akkor vett, vehetett volna lényegileg más irányt, ha 2011 júniusában nem csupán a nagy terveket szövögető, futballköztudatba meghökkentő agresszivitással berobbanó dagesztáni klub tesz konkrét ajánlatot a magyar szélsőért. Tény, a szerződéssel Balázs nem kevés pénzhez jutott hozzá, mindennek ismeretében pedig az egyszeri szurkoló rögtön elkezdett konspirálni. Miért ide? Miért ennyiért? Mégis hogy van pofája ehhez? Később a kérdéseket felszínes értékítéletek váltották. Holott az Anzsi projektjében igencsak merész, egyben vonzó célok fogalmazódtak meg, nem csekély pénzmennyiséggel ötvözve (emlékezzünk csak a háromszoros BL-győztes Samuel Eto’o azon nyilatkozatára, miszerint bolond lett volna nemet mondani egy ekkora fizetésre). De hát ismerjük a modern futballt elég jól ahhoz, hogy megállapítsuk, ahol pénz van, ott tervszerű és koncepciózus építkezéssel előbb-utóbb a nagy eredmények is célba vehetők.
Csakhogy a Mahacskala vállalása meglehetősen légből kapottnak tűnt, ennek megfelelően a lufi rekordgyorsasággal pukkant ki. Váltott is Balázs, ment a Dinamo Moszkvához, ám a hollandnál lényegesen ridegebb, keményebb orosz közegben már nem igazán futotta tőle sokra. Akadt néhány jó meccse, de konstans átütő produkcióval nem rukkolt elő. Nem úgy a válogatottban, ahol továbbra is vezér, s húzóember volt, pedig eindhoveni karrierje elején rendre megtalálták őt a kritikák, miszerint meglehetősen fegyelmezetlenül futballozik címeres mezben. Talán elszaladt vele a ló? Gyorsan jött a válasz a gyepen, gólokkal, ellentmondást nem tűrő mezőnymunkával. Majd mikor a klubkarrier lefelé ívelt, s bizonyossá vált, ebből bizony nem lesz topliga, topcsapat meg pláne, mindez már mit sem ért.
A pánikszerű, már-már hisztérikus kritizálási kényszer talán akkor hagyott alább valamelyest, amikor Balázs pályán és öltözőben egyaránt a nemzeti tizenegy élére állt, s csapatkapitányként segítette hozzá hazánk fiait a franciaországi Eb repülőjegyéhez. Hogy aztán a szép emlékű, csoportelsőségünkkel fűszerezett tornán két pattogós löketet küldjön a későbbi győztes Portugália kapujába.
Ekkor persze már erősen kényszerpályán mozgott. Oroszországból nem mutatkozott komoly perspektíva a továbblépésre. A lapok ugyan összehozták Dárdai Herthájával, aki elmondása szerint szerződtette volna a nemzeti csapat kapitányát, ám saját akaratán és Balázson kívülálló(!) okok miatt mindez meghiúsult. Jött hát a török Bursaspor, majd legutóbbi klubja, az Al-Vahda, mindeközben a magyar sajtó attól lett igazán hangos, hogy országunk miniszterelnöke, Orbán Viktor hazahívja. Videoton? Felcsút? Mi lesz a vége?
Most úgy néz ki, Dubaj. Mindannyiunk kedvence, Balázs nevelőegyesülete, a DVSC szóba sem kerül. Hogy miért? Nyilván a pénz miatt – mantrázza mindenki unos-untalan. S persze, cáfolhatatlan a tény, miszerint a klub manapság nemigen tudná állni a játékos, magyar szinten csillagászati bérigényét. Arról sokkalta kevesebb szó esik, hogy a jelenlegi DVSC, fontos és nyilvánvaló értékei ellenére, mára totálisan beleszürkült a magyar futballközegbe, s nekünk hiába a mindenünk, legkevésbé sem egyenértékű azzal a csapattal, amelyből Balázs annak idején Hollandiába szerződött. Persze, fájna, hogy is ne fájna őt másik magyar klub szerelésében látni, de mindez már csak keserédes hab lenne egy lejárt szavatosságú tortán. Egy olyan tortán, amely 2008 környékén még mindenkinek ízlett, ma viszont már senkinek sem kell.
Dzsudzsák Balázs pedig a nagyszerű debreceni debütálás, az értelmezhetetlenül kemény és pontos szabadrúgások, a mesés eindhoveni évek, vagy épp a két évvel ezelőtti kontinenstorna dacára többé aligha szabadul a reá záporozó jelzők skatulyájából. Pedig ennek nem így kellene lennie. Egy majd’ százszoros válogatott futballistát, egy csapatkapitányt nem lenne szabad gyorsabban eltemetni annál, mint amilyen gyorsan megszerettük. S azt sem ártana a fejekbe vésni, hogy nem Dzsudzsák Balázs a magyar futball legkínosabb, legégetőbb problémája. Sokan mégis így tekintenek rá, pusztán azért, mert bár sok pénzt keresett, pályája mégsem a sokak által megálmodott ívet teljesítette be.
„Hogy miért?” – tehetnénk fel a kérdést újra. Rossz döntések? Szerencsétlen menedzselés? Pech? A pénz korlátlan uralma? Én az utolsót mindenképp kizárnám. Szimpla emberségből, jóindulatból, és mert a mai napig meggyőződésem, hogyha alakulhatott volna másként az ő története, akkor egészen biztosan másként alakul. De így alakult. S már nem is fog másként.
Tóth Sándor
Új hozzászólás