Hazánkban a környezetvédelem komoly kívánnivalót hagy maga után. Hiába kevesek próbálkozása: jogszabályok, modern szeméttárolók építése, szelektív hulladékgyűjtés, „Te szedd!” civil mozgalmak, az iskolai szemléletformálás, az ország egyre piszkosabb.
Persze a durvuló állapotnak haszonélvezői is akadnak. Szakemberek hangoztatják: a szemétben nagy pénz van, akár az állítás két értelmében is (szemétértékesítés, -hasznosítás, vagy talált értékek formájában). Magyarországon egyre többen guberálásból próbálják a napi betevőt előteremteni.
Dezső jó ismerősöm. Börtönviselt, családja által kisemmizett hajléktalan. Mégsem bánkódik.
- Jól megy sorom – tette meg meglepő kijelentését, mely helyzetével szöges ellentétben áll.
Éppen egy kukát rámolt ki. A hulladéktól dagadó nejlonszatyrokat akkurátusan szortírozta, miközben módszere lényegét igyekezett szavakba önteni.
- Szisztematikusan kell keresni. A kukából kiszedek minden szemeteszsákot. Kibontom őket és az „anyagot” kiöntöm egy nagy fóliára. Minden egyes darabot átvizsgálok. Félreteszem a felhasználhatókat. Üveg, fémdoboz, vas, minden jöhet, de élelmiszer is. Ami nem kell, visszagyűjtöm a zsákokba és dobom vissza a kukába. Utánam nem marad szemét. A lakók ezért nem bántanak.
- Azt mondta: jól megy sora, pedig hajléktalan.
- Nem vagyok nagyigényű. Se fiam, se borjam. Elég, ha van fedél a fejem felett, meg naponta háromszor legyen kaja. A hajléktalan szállón ezek megvannak. A szemétben sok mindent találok. Jól meglehet élni belőle.
- Naponta mennyi jön össze?
- Hat-hétezer.
- Mennyi?! – képedtem el.
- Igen, annyi. A szállón 3 forintot adnak a sörösdoboz darabjáért. Ott üvegeket is le lehet adni. Most is már a harmadik zsákkal szedek. A másik kettő ott van a biciklin.
A közeli oszlophoz állított kerékpár csomagtartójáról két degeszre tömött nejlonzsák csüngött alá.
- A vasat elviszem a MÉH-be – folytatta. - Ott is adnak 50-60 forintot kilójáért.
- Hat-hétezerért sokat kell dolgozni?
- Igen, de megéri, meg aztán extrák is bejönnek. Nemrég hetvennégyezret találtam.
- Mennyit?! – hüledeztem beszélgetésünk során másodszor.
- Igen. Egy csomó penészes zöldség között találtam egy pénztárcát. A papírpénzek annyira össze voltak ragadva, hogy először egy kétezresnek hittem. Annak is nagyon örültem, de gyanúsan vastagnak találtam. Először hamis pénznek gondoltam, de amikor jobban megnéztem, bontogatni kezdtem. Így lett belőle hetvennégyezer.
- Mit csinált vele?
- A pénzeket óvatosan lemostam, megszárítottam, aztán betettem a bankba.
- Van számlája?
- Kell egy kis tartalék. Jól jön majd, amikor már mozdulni sem leszek képes.
Újabb történet mesélésébe fogott:
- Éppen ebben a kukában „dolgoztam”– bökött a kék tárolóra -, amikor a lépcsőházból hozzám lépett egy fickó. Mondta, hogy a felesége arany karkötőjét és nyakláncát keresi. Fürdés előtt a szobában újságokra tette, majd elfeledkezve róla, később összenyalábolta a lapokat és kidobta. Otthon már mindent felforgattak. Azt kérdezte, hogy esetleg megtaláltam-e a szemetesben. Mondtam neki: nem. Megkért, hogy keressem meg a kukában. Meg is találtam. A fiú annyira megörült, hogy jutalmul ötvenezret adott.
- Gondolom, azt is betette a számlára.
- Igen – helyeselte feltételezésemet, de aztán megint visszatért élményeihez. – Találtam már kidobott birkapörköltet, nem romlott színhúst, egész kenyeret, befőtteket. A lakók is rendszeresen kitesznek ételt, úgyhogy jól elvagyok.
Kérdeztem volna tovább is, ám szólított a kötelesség, a munka. Így gyors búcsút vettem tőle. Nem marasztalt, mert társai közben bőszen lomoltak. Ő sem akart lemaradni semmiről.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás