Vásárlók gyakran panaszkodnak a bevásárló kocsikban hagyott szemét miatt. Az állapot kialakulása legkevésbé az áruházak bűne. A tisztelt vásárlóknak annál több tenni valója akadna.
A pénztárcédulát, a jégkrém papírját vagy a frissen vásárolt műanyagszűrő nejlon csomagolását illene a szemetesbe dobni. Az elidegenedő világban az embertársak egyre kevésbé figyelnek egymásra. Csak az ego tombol. Megalázó és lealacsonyító, amikor mások piszkát muszáj eltakarítani. A szemetelőket azonban ez a legkevésbé érdekli. Ők jól érzik magukat. Talán még felsőbbrendűnek is képzelik személyiségüket, akik megtehetik, hogy mások dolgozzanak helyettük, szolgálják ki, takarítsanak utánuk.
Nemtörődömségük, pimaszságuk tettekre kényszerített. Néhány szeméthagyó vásárlóra kérdeztem rá.
Legutolsó divat szerint öltözött hölgy, mikroszkopikus vékonyságú tűsarkúban éppen a tárolóba tolja igénybe vett négykerekűjét. A kocsi terében papírcafatok. Szívbaj nélkül egyesíti a többihez. Durván válaszol:
- Mi közöd hozzá? – pedig nem ittunk pertut, azzal libben is tovább.
Részéről elintézett a dolog. Az utána érkező vásárló bosszúsan kaparja össze a szemetet. Foga alatt tiszteletlen szavakat morzsol.
A következő egy idősebb hölgy.
- Minek dobjam ki? – kérdezi egy vállrándítással. – Azért vannak az alkalmazottak.
- Annyi fizetésért még maga után is takarítsanak?
- Nem érdekel.
Szabályos hátra arc következik és királynői elvonulás. Tartásának üzenete van: „jól megmondtam neked”.
Alig pelyhedző siheder, szájában két adag rágógumi. Csomagolása a kocsiban. Ő is szívbaj nélkül csatlakoztatja a többihez.
- Otthon is otthagyod a szemetet? – provokálom.
- Kapnék is anyámtól! – jön is a kissé megszeppent válasz.
- Itt lehet?
- Anyám nincs itt – azzal röhögve elsiet.
Két diáklány vihogva kormányozza a bevásárló eszközt. Örömhormonjaikat egy-egy tábla csokival etetik. A színes csomagolóanyagok a kocsi alján lapítanak. Talán most már nem is meglepő módon azok sem a kukában landolnak.
- Ja, nem is vettük észre! – reagálnak piszkálódásomra, de ők legalább kiszedik és odadobják, ahova kell.
Kigyúrt izomagyú flegma, laza csuklómozdulattal ejti el péksüteményes zacskóját. A sietség oka valószínűleg egy sürgőssé vált energiabevitel lehet, amihez mindkét keze szükségeltetik. Nincs ideje szemetes keresésére, pedig ott van tőle alig tíz méterre.
- Nem bántja a szemét? – kérdezem a klasszikus környezetvédő szlogennel.
Válaszra sem méltat. Átnéz rajtam, s lassítás nélkül trappol a BMW-jéhez.
Mindössze néhány percig firtattam a szemetek sorsát. A mini „merítés” jól példázza a honi környezetszennyező tendenciát, az elembertelenedő jelent és jövőt.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás