Már javában hetvenéves lenne a kitűnő debreceni író, Tar Sándor novellista, a szociográfiai szépirodalom kitűnő alakja, ám már kilenc éve halott, 63 évesen hagyta itt az árnyékvilágot.
A színházművészek is nagyon szerették-szeretik az ő különös, „beleérző objektivitással” írt elbeszéléseit, ezért születhetett meg nemrég a debreceni színész, Mészáros Tibor tollából az Istent a falra festeni színpadi mű, amely nagyban Tar Sándor novellafüzérére (A mi utcánk) épül. (A gyulai születésű, 34 éves színész 2006 óta tagja a debreceni társulatnak.)
A Víg kamaraszínház színpadán a színészek „megfagyott pózban” várják a nézőket, majd miután egy hang kellemes kikapcsolódást kíván a mobiltelefonjainknak”, megmozdul a tabló, élet bújik a „szoborcsoportba”. A muszájszínház ex-moziban a publikum hamar fölemelkedik a játék atmoszférájához, amit tehetséges aktorok teremtenek. A díszlet széjjelséget mutat, tárgyak-elemek számos novellából, egyszerre van itt faluszéli vágány, halálszagú öregember-kuckó s kártyabarlang kocsma, ahol a falusi dologtalanok vegetálnak, a mindenkori társadalmi élet vesztesei, a „rendszer-gatyaváltásnak” is kisemmizettjei egyik napról a másikra vekengenek, túlélnek. Ezeknek a néha fel-feltűnő „munkakupec” sem tud felemelkedést, értelmesebb időkitöltést kínálni.
„Az életben csak az az öröm, hogy minden elmúlik, és ez ugyan néha fájdalommal jár, de
a fájdalom is elmúlik, és az meg akkor már öröm” – efféle eszméltető bölcselkedések hangzanak, főleg a narrátor gyerek szájából. Sárközi-Nagy Katalin alakítja, akinek a színészmesterséget illetően ez az ars poeticája: „előadásban gondolkodom, nem egyéni alakításban”.
Az alapszituáció nem változik, az átíró-rendező számos figurát mozgat a „kváziregényből”, de jó pár helyen csavar a történeten. Nem kis problémát jelent a befogadónak, hogy nem tudja: mi itt a Tar Sándor-i szöveg, s mi az, ami Mészáros Tibor mondata, ötlete, „találmánya”. Ha valaki ilyesmivel nem foglalkozik (nem is olvasta az eredetit), igen élvezhető „deszkára valóval” találkozik. A színháznak megvannak az önös érdekei, s nem az a cél, hogy minél hűbb legyen a nyersanyaghoz, hanem hogy minél inkább színházi legyen a produktum. S – szegény író - valahol a nézőnek is ez az érdeke.
Tar Sándor világa nyomasztóbb, mint amilyet az előadás mutat. Márton Imola dramaturgnak igaza volt, amikor így vélekedett: „ez a játék csak nyomokban tartalmaz Tar Sándort, mert az alapszituáció, a kiindulópont, az a megsüllyedt lét, amiből a regény elindul, egy állandóság, megrekedt állapot”. Mészáros derűsebb, s derűjével a publikumnak is kedvezni akar. A színészgárda egy húron pendül a rendezővel, de – ez nyilvánvaló – Tar Sándor világát is jól ismerik, észlelik a különbséget, s értik jól, miért kell, hogy legyen fölfelé mutató perspektíva. Egyébként Tar sem kapható az önsajnálatra, a világ szentimentális elparentálására, furcsamód még abban is van nála humor, ha mondjuk az éhes vadállatok módjára növekvő fiúkölykök egymást kínozzák a vályogvetőgödörben. (A megelevenedő figuraállomány nála szinte soha sem beszélőnevűekből áll, mert az nagyon szájbarágós tud lenni.)
A mi utcánk eredetileg laza elbeszélésfüzér (1995-ben jelent meg a Magvetőnél, több nyelvre lefordították), nem lehetett könnyű egy valamennyire követhető-lineáris történetet fabrikálni belőle, egy olyan történetet, amely színműként viselkedik. Mészáros Tiborról immáron az is kiderült, hogy avatott színházművész is, nemcsak remek színész. Darabot is tud írni (legalábbis más írásaiból), nemcsak játszani. És rendezni is. Szereti ezt a prózaanyagot, s láthatóan mindent elkövet azért, hogy a színpadon élni-mozogni tudjon.
Tar Sándor történetei e sorok írója számára mindig hitelesek voltak s egyben kiváló szépprózák (újabban már nem számít bűnnek ezt a szót többes számba tenni). Ebben az adaptációban némelyik mondat üresnek-elcsépeltnek hat, némelyik pedig hiteltelennek. Fontos tudni, hogy szinte minden, ami szép és jó, tartalmas és mély, az Tar Sándortól származik, s minden, ami illékonyabb-populáris-színházias, az Mészáros Tibortól. (A színházias jelző ne jelentsen negatívumot.) A mű szereplőit Bakota Árpád, Ráckevei Anna, Vranyecz Artúr, Szakács Hajnalka, Kiss Gergely Máté, Varga Klári, Mercs János, Krajcsi Nikolett, Pál Hunor, Szalma Noémi, Bicskei István, Sőtér István, Kacsur Andrea, Sárközi-Nagy Ilona, Papp István, Szűcs Kata formálják meg.
Összességében nagyon érdekes kísérletnek tarthatjuk az Istent a falra festeni játékot, ha nem is sikerült - esztétikai értelemben – példamutató színházi produkciót létrehozni, az ihletett játék rávilágít részint Tar Sándor zsenijére, részint pedig arra a mélyben veszteglő tömegre, amely jobb sorsra érdemes, már csak azért is, mert azt tudjuk a politikai szócséplésekből, hogy ez a legyalázott vidéki tömeg a leginkább „nemzetalkotó elem”.
Erdei Sándor
Új hozzászólás